Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége [antikvár]

Részlet: Valódi értékek "A második világháborút követő években megindult alapvető társadalmi, gazdasági, kulturális változásokkal párhuzamosan, illetve azok következtében Magyarországon a klasszikus műkereskedelemben korábbi szervezeti formái is felbomlottak és megszűntek. A hozzáértő szakemberek a területről akarva-akaratlan kiszorultak; a nehezen kiépített nemzetközi kapcsolatok megszakadtak. A művészek megélhetésének gondjait, alkotásaik forgalmazását, a beruházási munkák, a kiállítások megszervezését az állam vállalta magára. Ez a folyamat, amely számos kedvező lehetőséget bontakoztatott ki, korántsem volt kisebb-nagyobb zökkenőktől mentes, és a fölmerült problémák megoldásának keresése, kiküszöbölése a mai napig tart. Sőt most vált igazán időszerűvé. Annak kissé derűlátó föltételezése, hogy a művészet társadalmasítása állami vállalatok, intézmények, társadalmi szervezetek adminisztratív (ellenőrző, lebonyolító stb.) keretei között valósítható meg elvszerűen és legjobb hatásfokkal, abból indult ki, hogy a kultúra, a művészet nálunk nem lehet áru. A hatvanas évek végén, az új gazdasági mechanizmus bevezetésével egy időben azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szellemi-dologi értékek újratermelését (nyitott gazdaságunkból fakadóan) a mi társadalmunk is csak az áru-pénz piaci viszonyai között tudja biztosítani. A feladat tehát az, hogy ezek a viszonyok között tudja biztosítani. A feladat tehát az, hogy ezek a viszonyok mindenkor tényleg a valódi értékeket szolgálják. Az állam támogatási módszerei ugyanis nem mindig ösztönzik az ugyancsak nagy létszámú amatőr és professzionista művésztársadalmat, valamint a nehézkességre, kontraszelekcióra és szintén létszámduzzasztásra is hajlamos intézményrendszert a kellő hatékonyságra és minőségre. Olykor hiányt, illetve az eladhatatlan fércművekből túltermelést és vissza nem térülő anyagi ráfordításokat, befektetéseket eredményeznek; az ésszerű, jövedelmező műtárgyexport és -import - enyhén szólva -, akadozik. Mindennek kárvallottja pedig végső soron a művész és a közönség.