A felvilágosodástól a sötétedésig [antikvár]

Részlet: 1772 fontos időpont irodalmunk történetében. Egy nagyarányú korszak, a régi magyarság, lezárul és irodalomtörténeteink szerint a „megújhodás kora" következik. Ez a megállapítás mindmáig sértetlen maradt; méltó gyöngyszem szellemtörténetünk hazugságainak dús fűzérében. A XVIII-ik század végén a régi magyar irodalom eszményei rendre kihúnytak, nyugati szellő fújdogált, a francia felvilágosodás és forradalom eszméi járták át a lelkeket; az irodalmi érdeklődés gyújtópontjába a természetes ember és az értelem került. A vallásos gondolat teljesen háttérbe szorult; a vallás nem szült többé hősöket. A rodostói kurucok sírhantjára hulló rögök koppanása a kuruc eszmék és indulatok sírbeszéde volt; II. Rákóczi Ferenccel elköltözött a nemzeti függetlenség kivívására vállalkozó utolsó főúr. A rendi társadalom lelki aszályba süppedt és hozzászokott az aszályhoz, morált és életformát alkotott belőle, állandósítani akarta. Nyugaton éppen ezidőtájt történt az újkor társadalmi kibontakozásának betetőzése. Kelet-Európában azonban II. József nagyvonalú, de balsikerű kezdeményezéseitől eltekintve a társadalmi megmerevedés törvényei uralkodtak. A Habsburgok elszántan szembehelyezkedtek Nyugat-Európa társadalmi és szellemi fejlődésével anélkül, hogy Kelet-Európának a lelkével bármiféle közösséget vállaltak volna. A kedvezőtlen légkörben mégis új tehetségek egész sora vállalkozott, mint Dayka Gábor írja, „a vasszázadi sötétségnek" megtörésére, de legjobbjai valamennyien tragikus pályát futottak be, mondanivalójuknak csupán egy töredékét bírták kifejezni...