Ady Endre tragédiája I. [antikvár]

A hajnalt vártam, a Svábhegyen, egy terraszon és a fátyolaiból kitakaródzó világ még alélt, már ébredt, a lebegő árnyakkal, amikről nem tudni, az ismeretlenségből merülnek elénk, vagy a lét piheg a virradásról. A szendergő kábulatban láttam az álomalakját. Rágondoltam. Arra a különösségre, hogy számontartok egy konstantinápolyi háremet, amelyben fonnyad vagy szépül egy szőke asszony, már a nevét sem tudom, de tudom, hogy ő egyszer incselkedett vele. Párizsból nem a Montmartre emelkedik reám, a hegy: a rue de Constantinople 15 és az Eiffel-tornyot nem látom, de magaslik a szálloda, ölében a kicsi barral, melynek oldalfalán van az automata-roulette és rézpergetyűjét az ő ujja megérintette... A brácsás fancsali arca bennemaradt a szememben, amint rángatja a vonót s hegedűt, vonót elhajít magától és sír, sír, mert megcsalta a felesége ... mért gondolok én az ilyesmivel ? ... A Három Hollóletakart fülkéje miért oly bizalmas, olyan ájtatosan kedves, mint amikor gyermekkoromban a szülőim beültettek a frissen készült sátorba, őszi gallyak szagosodtak és a kasban mindenki derülten csak imádkozott ? ... A barátjait milyen másként nézem, mint a többi embereket; tudom, ezek közösségben éltek Vele ...