Anatole France sétái [antikvár]

1909 őszén Anatole France érzékeny kedélyét és egészségét megviselte szomorúsága. Miután ez év tavaszán a latin amerikai Rabelais apostol útjáról visszatért: elveszette élete legjelentőségteljesebb asszonyát: Madame de Caillavet-t. Harmincévi meghitt, nagy barátság kötötte őket egymáshoz, mely életük delének, mélyen behajlóan a késő alkonyig, tartalmat és értéket adott. És amikor a halál hirtelenül végleg elszakította őket, - nemcsak annyira, mint a latin amerikai út, - Anatole France mélyen megrendült. Fájdalmába önvágyat vegyített. Gyötrő, kínzó, életerőre törő önvádat. Ha van ember, aki a szeretett lény ellen soha nem vétett, még gondolatban sem: az vesse az első követ erre az önvádtól megszentelt fájdalomra, mely ellen mégis szüntelenül vétünk embervoltunk állhatatlanságában. E nehéz és szomorú óráiban Dr. Couchoud és én, voltunk a legigazabban mellette. Előttünk felfedte szomorúságát és önmarcangolásait. Madame de Caillavet szép, okos, nagy energiáról tanuskodó leveleit is nekem kellett akkor elrendeznem. Ezen a télen állandóan csüggedt volt. Régi gobelin karosszékében olykor egész délutánokat gubbasztott. Heti fogadónapjait még megtartotta, de már únta és terhére volt a sok érzéseitől idegen látogató, akinek igazi, szomorú arcát nem mutatta. Inkább derűs és elmés volt előttük. Ha egyedül maradt velünk, elpanaszolta, hogy nem bírja már e fogadónapokat. Idegesítik, nyugtalanítják. Olyan érzése van, mintha kirakatban ülne és minden arrahaladó kötelességének tartaná, hogy megtekintse. Fürkészik, kilesik gondolatait, elméskedésre izgatják, amikor ő leginkább pihenni vágyik. Egyre változóbb kedélyű, békétlenebb lett. Amit ma még kedvelt, holnap nem bírta elviselni. És néha ágyba került - semmi más baja nem volt, mint szomorúságának ernyesztő fáradtsága.