Az erdélyi magyarság szellemi élete [antikvár]

Trianon előtt senki nem beszélt erdélyi magyar irodalomról. Az sem volt szokás, hogy a magyar szellemi élet Királyhágón túli megnyilvánulásait az erdélyi jelzővel különítse el a köztudat, bár Erdély a magyar állam keretén belül mint zárt földrajzi egység szerepelt s az erdélyiség az únió után is elevenen élt a lelkekben. De viszonyaink olyanok voltak, hogy minden irodalmi, művészi és kulturális eredmény - akár Erdély, akár a Tiszamente, akár pedig a Dunántúl termelte - az egységes magyar szellemi élet összetartó középpontjában futott össze. Ez a központ Budapest volt. Szellemi életünk az ő irányításához igazodott, benne valósággal felszivódott s voltaképpen rajta keresztül lélekzett. Úgy éreztünk, gondolkoztunk, cselekedtünk és életünk, mint ahogy Budapest kiszabta számunka s még legegyénibb szempontjaink is csak általa és benne válhattak komoly megfontolás tárgyává. Fölösleges most már bírálgatni, hogy ez a centralizáció mennyiben volt helyes vagy helytelen s keresgélni okait az 1867 után nagyszerű lendülettel fejlődő szellem életünk e jellegzetes kialakulásának. Tény az, hogy a világháborút követő nagy történelmi forduló az elszakíthatatlanoknak képzelt fizikai és lelki kapcsolat darabokra zúzta s azt a közel két milliónyi magyarságot, mely Románia fennhatósága alá került, nemcsak egy ezeréves politikai egységből szakította ki, hanem olyan lelki közösségből is, melyet tiszteletreméltó történelmi múltja forrasztott szilárd erővé.