Eliramlik az élet... [antikvár]

I. A nádkontyú vályogház ajtaja enyhe időben legtöbbször nyitva áUt. A kisfiú gyakorta ki-be járt rajta, nyughatatlan természete miatt sokat sopánkodott az anyja. - Ülj már meg veszteg, kincsem! Azért vagy olyan sovány, mert nem pihensz soha! - Ha leülök, megfájdul a lábam. - Ej, ej, miket ki nem találsz! - csóválta a fejét a magas, vékony asz-szony. - Hadd vigyek Morzsának kenyeret, édesanyám! - tekintett föl rá a gyerek. - Sándor, Sándor, tudod, hogy kutyának kenyér nem való! Csont meg bőr az ő élése. Apád hoz majd neki. De mégis leszelt egy karajkát, amivel a fiú örömmel szaladt az odakint sóváran várakozó Morzsához. Ez a puli a házat őrizte, volt még rajta kívül öt szehndek is, de azok a mészárszéken szolgáltak. Amolyan bikafogó „reszortban", mert Sándor apja mészáros, aki napközben a maga által bérelt hússzéken dolgozott. Delente általában megjelent Petrovics István, de a munka dandárja idején kihagyta az ebédet. - Egyél, Morzsa! - nyújtotta oda a koszos-fehér, gubancos szőrű ebnek Sándor a kenyérszeletet. A kutya, mintha egész nap erre éhezett volna, elkapta és rágás nélkül lenyelte. - Ó, te jószág, hát nem tudod, mi a beosztás? - korholta a gyerek. - Most má' ne bámulj így! Nem kapsz ma többet! Játszópajtása, az ötéves Endre Juhanna jelent meg az udvaron. Egészséges, szőkésbarna kislány, kedvelte a különc fiút, aki a világot másképp, érdekesebben látta, mint a többi vele egykorú gyerek. - Elszabadult egy bika a vágóhídon! - újságolta. Az anya ijedt arccal lépett ki. - Szűzanyám, és baja esett valakinek? m, s ?íf*