És Szabadka... [antikvár]

"Kiss Ferenc - Kosztolányi Dezső, Nagy László és Csoóri Sándor monográfusa - hatvanhat esztendős és kilenc esztendeje súlyos beteg. A megfeszített munka, a megalkuvás nélkül vállalt küzdelmek, az idegtépő hajszák, amelyeknek nemegyszer volt kiszemelt áldozata - ki tudja, mi okozta a bajt? Ha nem ismerném őt közelről, ha nem dolgoztam volna együtt vele - a budapesti irodalomtudományi Intézetben - két évtizeden át, akkor is szívszorítóan fájdalmasnak tartanám a rámért végzetet. Az írástudó sorsát, akinek kezéből egy hirtelen agyvérzés egyszer csak kiütötte a tollat. Így a fájdalom még nagyobb... Eredményei persze így is maradandóak és jelentékenyek, ahogy mondani szokás: megkerülhetetlenek. Mint huszadik századi irodalmunk tudós történetírója, mint nagy magyar versek érzékeny elemzője, mint az irodalmi élet fáradhatatlan harcosa már régen beírta nevét a magyar művelődés történetébe, s munkásságát nemcsak Budapesten, Debrecenben és Szegeden tartják számon, hanem Szabadkán és Újvidéken, Kolozsvárott és Pozsonyban, mi több, Párizsban és New Yorkban is, mindenütt, ahol a magyar szónak és írásnak jelentősége és becsülete van... Nehéz szívvel, mégis forró kívánsággal gondolok Kiss Ferencre: bárcsak megszabadulna az álnok betegségtől, ahogy régebben megszabadult a rosszkedvtől, a mellőzéstől, a sebektől, amelyeket mások ütöttek rajta. Csoóri Sándornak van egy szép költeménye, a Sérült vers, mottója szerint "Kiss Ferencnek, aki agyvérzés után beszélni tanul". Ezt a verset idéztem néhány esztendeje születésnapi köszöntő gyanánt, ezt szeretném idézni most is, végezetül: "Kosztolányi darazsa itt dülöng fejünk körül (...) Mi már haltunk meg együtt. Az égből /homok hullt ránk s vad kiáltozás-foszlányok / a Kárpátok felől. De mondd azt, hogy azóta /Isten üzent s a föld apályideje lassan múlik /Mondd azt, hogy csakazértis". Igen, Ferenc, mondd, hogy csakazértis, szólalj meg, beszélj!" Pomogáts Béla