Fekete éveim/Öt fekete holló [antikvár]

1921Fanyar mosollyal írom le ezt a számot. Jubileum. Vakságom tízéves jubileuma. Elgondolkozom, aztán megenyhül a mosoly, a fanyarságot kivonja belőle az a gondolat, hogy ez egyben házasságom, írói munkám tizedik évfordulója is. Hogy miért érzem szükségét egy számadásnak, erre nem tudok, nem akarok vagy nem merek határozott feleletet adni. Szeretem az- analógiákat, azért elsősorban is meg kell a magam számára állapítanom, hogy festőpályám végén is kény-szeri tett valami ilyen számadásra. Sebastianus című regényes önéletrajzomban el is végeztem. Most írói pályám zárulna ennek a tíz évnek mérlegével? Valami rejtélyes hang, amely sokszor sugdos a hátam mögött, igent mond. Nem hallom tisztin. Nem akarom tisztán hallani. Mert mi jöhet aztán? A semmi? Vagy egyéb munkaszükség parancsa? Ki váltja át ismét alkotó akaratom mozdonyát más sínpárra? Kinek a hangszere vagyok? Ki rángatja a vonóját lelkem húrjain?Távolságokba révedő tekintettel nézek Böcklin távolságokba révedő tekintetébe. Ahogy ott láttam a berlini Nationalgalerie-ben utolszor. Felemelte a palettájáról az ecsetjét, megdöbbenten figyelt új, ismeretlen hangra, amely talán kaján danse macabre volt, talán a szférák misztikus zenéje. A csontarcú pedig vigyorogva hegedült ott mögötte az utolsó húron, amely még nem pattant el a többi három után, de úgy feszül ott, mintha minden pillanatban készülne elpattanni.Felemeltem palettámról az ecsetet, valahová "önarcképem vászna és a bolygók pályája közé. A paletta színei meghaltak már, a vászon is sötétbe vész, de az ecset nem remeg a kezemben. Csak álmélkodom, hallgatom az ismeretlen muzsikát, és tudva tudom, hogy minden pillanatban elpattanhat az utolsó húr.