Heine [antikvár]

ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ. Petőfi nagyon szerette. Kissé túl is becsülte, amikor fölébe helyezte Goethének. Valahogy idősebb testvérének érezte, tőle tanult könnyedséget, ha nem félnék a paradoxonoktól, azt mondanám, hogy tőle tanult naivitást is. Bizonyos, hogy Heine példáján bátorodott fel arra, hogy a népdalok egyszerű hangján mondjon ki igen bonyolult dolgokat. Arany János is nagy csodálattal szólt róla. ,,Ám követnének a Heine, a Petőfi pongyolaságát, csak adnátok Petőfi és Heine tartalmát hozzá" - intette az ifjú poétákat. A viktoriánus, azaz ferencjózsefi békekornak a Buch der Lieder volt -a legnépszerűbb daloskönyve. Apáink Heine-verseket írtak szeretőik emlékkönyvébe. Endrődi Sándor fordította és még hányan? Reviczkyn, Vajdán, még Ady Endrén is érezni nyomát. Ady Endre is ült a „baibyloni sötét vizeknél", amelyek fölött, élete végén, annyit mélázott Heinrich Heine. Legújabban pedig, először Faludy György, azután példáját követve Gáspár Endre és Kardos László a költőnek egy eleddig nálunk alig méltányolt oldalára: a forradalmi Heinére hívták föl a magyar közönség figyelmét. A Németország című „téli mese" Faludy átköltésében szinte magyar verssé vált. Mégis, az az érzésem, hogy érdemes vállalkozás az egész Heinére felhívni a magyar közönség figyelmét. Heine nemcsak dalköltőnek, vagy szatirikusnak nagy. Egyike azoknak, akik maradandót tudtak alkotni a legmúlékonyabb műfajban, az újságírásban is.