Helikon 2003/4. [antikvár]

TANULMÁNYOK Kékesi Zoltán - l. Simon László Kísérleti irodalom A kísérleti irodalom fogalomköre máig vitatott a hazai irodalomtudományban. Jelen szám összeállításának tapasztalatai is több vonatkozásban kérdésessé tették a fogalom használatának érvényét, ennek ellenére nem vitatható, hogy az a rendkívül szerteágazó jelenségkör, mely a hang- és a vizuális költészettől kezdve a művészkönyvön, a videó- és a számítógép-költészeten keresztül az irodalmi performanszig terjed, valamiképpen mégis jogosan tart igényt átfogó megnevezésre.1 A szóba hozható irodalmi kezdeményezések együttesének maradéktalan számbavételére e szám szerkesztői természetesen nem vállalkozhattak, már csak azért sem, mert a nemzetközi szakirodalom termését szemlézve sem igen található olyan - irodalomtörténeti szempontú - feldolgozás, mely mindezek összegző igényű, átfogó bemutatására törekedne. Tanácsosnak látszott tehát egyetlen jelenségcsoport - a vizuális költészet - kiemelése, mely természetesen szűkebb a szóba hozhatók körénél, de olyan kérdéseket vet föl, melyek több vonatkozása is általánosítható, a kísérleti irodalom több más irányára nézve éppúgy, mint az irodalmi művek befogadásának egyes - ma különösen időszerűnek látszó - dilemmájára vonatkozólag. Természetesen terjedelmi okok is magyarázzák ugyanakkor, hogy a szerkesztők úgy döntöttek, a legismertebb, legelfogadottabb, részben már a hazai tudományosságban is feldolgozott terület, a papír médiumától el nem szakadó, vizuális eszközökkel élő irodalmi alkotások szakirodalmából válogatnak, jelzik azonban az alkotás és a körülötte kibontakozó értelmezői tevékenység újabb irányait is (lásd Caterina Davinio tanulmányát, melyben a szerző a videóperformanszot, a videóköltészetet, a számítógépes költészetet, a hiperszöveget, a hipermédiát, a generatív írást, a CD-ROM költészetet, a Net-költészetet, az e-mail költészetet, valamint az SMS-költészetet is áttekinti). A kísérleti irodalom fogalmának, valamint az ide sorolható műfajok (?) határainak tisztázatlanságán túl az „avantgárd" és a „neoavantgárd" irodalomtörténeti használatának zavaraira is részletes elemzések révén fogalmazható meg valamiféle javaslat. Sem e tematikus szám, sem ' ' Még akkor is, ha az első rendszerező, összefoglaló igényű magyar munka szerzőjének jogosan vethették ellene bírálói, hogy olyan jelenségeket sorol az „irodalom új műfajainak" - más szempontból is vitatható érvényű - fogalma alá, melyek minden bizonnyal inkább nevezhetők képzőművészeti, színházi vagy esetenként zenei „műfajoknak". Nagy PÁL: Az irodalom új műfajai. ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézete - Magyar Műhely, Bp. 1995.