Herczeg Ferenc emlékezései I. [antikvár]

- Állj, ki vagy? - Jóbarát. - Ember? - Nem, költő. Sardanapal király teljes rokonszenvemet bírja. Mikor búcsút mondott az életnek: máglyára rakta drágaságait, műkincseit és asszonyait, azután magával együtt elégette. Ez igen jó gondolat volt. Ha a Föld szállóvendége visszautazik ősei honába, akkor ne feledje itt a poggyászát. Abból csak rendetlenség lehet. A drágaságok holnap ugyis devalválódnak, a műkincsek pedig kiesnek a divatból és belekerülnek a ninivei palota vendégszobáiba. Ahol azután az átutazó ráakasztja a vadászkulacsát arra az Asztarte szoborra, amely előtt egy Sardanapal térdepelt. De az asszonyok? Csakugyan tűzbe vessük őket? Föltétlenül! El kell belőlük hamvasztani mindent, ami egyedül Sardanapal királyé volt. Ami azonfelül megmarad, az elég lesz arra, hogy még ötven esztendeig ülhessenek a bridge-asztal mellett. Ha én így érzek, akkor miért irok visszaemlékezéseket? Mert nem vagy Saradanapal! Ő ember volt, én költő vagyok. a költő pedig egy életen át szilánkokra tépi és szétszórja magát a szélben. Amíg egy papirrongy marad az írásaiból, addig az orra, a füle,a szeme tovább folytatja földi bolyongását. Hol tudná ő magát megint összeszedni? Ez a könyv arra való, hogy némi rendet teremtsen megmaradó alkatrészeim közt. Mert az még sem óhajtanám, hogy egy epigon kimutassa a hüvelykujjamról, hogy az orrom volt.