Holmi 2014. december [antikvár]

Esterházy Péter KAR - a végekről - Induló folyóiratba írni jó, ilyenkor valami zsibongó bizsergés bizsergeti az ember mellkasát, előre köszönnek neki a személyi számítógépek, a szakácsa pedig, mert mért ne volna szakácsa (kinek is?), meglepetésül bárányfarkat ad föl rántva, ami olyan, mint a borjúláb, csak még finomabb, mert remegőbb, törékenyebb: édesapám, e marcona, barokk főúr, elnézést, elkevertem (szándékosan, hogyan is másképp), vissza a kezdéshez, megszűnő folyóiratba nem jó, ilyenkor valami zsibongó bizsergés bizsergeti, kuss! Nem jó, de főleg nehéz, hacsak nincsen készen valami adható. De adható-e mosfí Most, amikor. Fölvetődik, ami máskor nem vagy nem okvetlenül, a szükségszerííség hiánya; az utolsó, ha nem is különöset, de valami sajátost igényel, ami aztán anyagidegen meghatódottsághoz vezet. Búcsúbeszédfoszlányok kavarognak hirtelen, hüppögő asszonyok és lelassult, néma férfiak, drágahalottunkalegnagyszerűbbapaésosztályvezetőhelyettes, tompán puffannak a közhelyesen nehéz göröngyök. Csak hát temetésen, halottbúcsúztatón az irónia útjai járhatatlanok. És drága halottunk érdemei érdektelenek. Veszteségeink számbavétele csupán önzés. Régi sérelmek fölhánytorgatása nevetséges. Az örökkévalóság mint koordináta-rendszer - hát azt most aktuálisan (délelőtt, szemerkél az eső, az imént ismét hazugságon kapták a kormányt, és a forint is javult) épp nem leljük. Eredendően Eörsi Istvánról lehetett volna, akartam volna írni, jó is lett volna, úgy értem, kéne. Nincsenek most kéznél a könyvei, mert ha itt lennének, lehetne kis kollázst csinálni, pontosabban olvasgatni, jegyzetelni, vele lenni, és erről hírt adni. Vele kapcsolatban első az automatikus sóhaj, hogy de hiányzik most, hangsúly a moston, hiányzik a hadakozó okossága (amely sokszor volt igazságtalan, sokszor bántott meg embereket), amellyel nekirontott minden tekintélynek vagy inkább a tekintélyelvű gondolkodásnak, mert abban a gondolkodás hiányát látta, üres hivatkozást, hazugságot. Tudnék anekdotázni itt, kárára, hasznára. Manapság aranyélete volna a harci kedvének. Megint eszembejut a halála előtti arca. Ahogy a szemgödre egyre mélyebb lett, és megváltozott a szemének örök csillogása. Elszállt a remény. Vége van, mondták a szemek, és semmi mást nem mondtak akkor már. A kétféle arca, a vigyorgó, amely védte egész életében, így mondta, enni, inni, sőt, zabálni (azok a szépen lesütött fűszeres húsai!), meg ez a végső, a szem, benne a semmi. Ennyi, ilyen, ez jut az eszembe, írtam volt, meg ez: ecce homo. De még egyszer már nem akarom írni, nem tudok mást, mindig ugyanezek jutnak az eszembe: a politikai vagy inkább társadalmi hiánya, hiánya mint hazafié, aztán az életet élvező, ki vigyorogva fut át (anti Róni grófként) az életen (eggyel több az élet a mondatban, de ez legyen az én problémám; az), a tisztessége, ahogy végignézett a saját ötvenes évekbeli, rákosista múltján, múltfeltárás, melyben a társadalom egésze a mai