Irodalmi szöveggyűjtemény III. [antikvár]

CHARLES DICKENS 1812—1870 Karácsonyi ének (Részletek) A szellemlátogatók Mikor Serooge fölébredt, olyan sötét volt, hogy ágyából kitekintve, alig tudta megkülönböztetni az átlátszó ablakot szobája tömör falaitól. Éppen azon iparkodott, hogy éles szemével valahogy áthatoljon a sötétségen, amikor egy szomszédos templom órája elütötte a négy negyedet. Így hát az órára kezdett hallgatni. Nagy csudálkozására a nehéz harang tovább kongott — a hat után elütötte a hetet, hét után a nyolcat, s így tovább, szabályosan egészen tizenkettőig; akkor elhallgatott. Tizenkettő! Két óra múlt, mikor lefeküdt. Ez az óra elromlott. Jégcsap kerülhetett a szerkezetébe. Tizenkettő! Megnyomta ismétlőórája rugóját, hogy helyreigazítsa azt a bolond toronyórát. Az óra gyors kis pulzusa tizenkettőt vert, aztán megállt. — Ej, lehetetlen — mondta Serooge —, hogy egész nap aludtam, s még a következő éjszakába is jócskán belealudtam. Lehetetlen, hogy valami baja esett a napnak, s most déli tizenkét óra lenne! Ez a gondolat annyira izgatta, hogy kimászott az ágyából, és tapogatódzva az ablakhoz ment. Kénytelen volt házikabátja ujjával letörölni a jégvirágokat, hogy láthasson valamit; de igen keveset látott akkor is. Csak annyit állapíthatott meg, hogy mé? mindig igen ködös és fölötte hideg az idő, s hogy nem hallatszik fel az összevissza szaladgáló emberek nagy lármája, ami pedig mindenesetre kitört volna, ha az éjszaka hirtelen legyőzi a fényes napot, és birtokába veszi a világot. Ez nagy megnyugvás volt neki, mert ha nincsenek napok, amiket számítani lehet, a „fizessen Ön lat után három napra ezen első váltóért Ebenezer Serooge úrnak