Keats levelei [antikvár]

Részlet: Keats leveleiről , Mint érző levél a gondolat forró tenyerén " „A tűz utolsókat lobban a kandallóban, én háttal ülök a tűznek, egyik lábfejem lazán kifordítva fekszik a szőnyegen, másik sarkam kissé felemelkedik a padlóról. ] Mindez apróság - de micsoda élvezet lenne, ha tudhatnánk ilyen apróságokat rég halott nagyjainkról, például ha tudhatnánk, milyen pózban ült Shakespeare, mikor a »lenni vagy nem lenni«-t kezdte írni" - mondja Keats egyik levelében. Hála azoknak, akik megőrizték, majd akik 1848-tól kezdve újra és újra kiadták Keats leveleit, mi ma már tudhatjuk, milyen pózban ült ő, mikor az „Oh, tűnt idők aráját" kezdte írni. Valóban micsoda élvezet s egyszersmind milyen megrendítő élmény látni, ahogy a levelekben tükröződnek az apró-cseprő és a megrázó események, a felszínes és a mélyreható élmények, melyek a versek intellektuális érzelmi hátterét adják. „Iszonyú élességgel látjuk egész életét egy ilyen embernek a művein át, mintha kémei volnánk az isteneknek" - állítja Keats történetesen Burnsről, s százszorosan az istenek kémeinek érezhetjük magunkat Keats leveleit végigolvasván, hisz e levelek a műveknél sokkal közvetlenebbül állítják elénk személyiségét, gondolkodásmódját, alkotói problémáinak körét. A levélgyűjtemény elbűvölő, gyötrelmes s ugyanakkor roppant felemelő olvasmány: egy fiatal férfi rendkívüli intelligenciája fedezi fel szemünk láttára hihetetlen gyorsasággal az élet legörömtelibb és leglesújtóbb élményeit, „az árnyékot és a fényt", ahogy ő írja, az ember életében. A kamaszos mohóság, hogy minden gyönyört, szellemi és testi élményt minél hamarabb megismerhessen, és a bátorság, hogy minden iszonyatot számba vegyen, filozofikus bölcsességgel egy természetfeletti rendben elhelyezzen, szinte egyszerre jelentkezik itt. Nincs e levelekben semmi póz: egy kedves, jó humorú, életvidám, világra, tapasztalatra éhes huszonegy éves fiú szemünk előtt érik négy év alatt (1816 augusztusából való az első és 1820 novemberéből az utolsó a ma ismert levelek közül) a „poézis" naiv szerelmeséből olyan nagy művésszé, aki „a mindenség partján áll, eltűnődve" (Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok), ahonnan képes belátni, s zárt, személytelen versépítményeiben megidézni a jó és rossz felfoghatatlan egyensúlyát a világban. S még akkor is - akárhányszor mondtuk is ki már, újra megdöbbent a tény - huszonöt éves mindössze. Mint már annyian és annyiszor elmondták, ennek a szédületes sebességgel való előrehaladásnak nincs párja a világirodalomban. Németh László azt írta Keatsről: „Ha behunyom a szemem s kimondom a szót: »költő« - Keatsre gondolok. Éltek nagyobb költők is nála? Ő az egyetlen, akit, noha személy, fogaimul is használhatok. A többi költő más is volt: szabadsághős, 5