Ki nekünk Petőfi Sándor? [antikvár]

Bevezetés A „kín gyermekének, a bánat fiának" nevezte önmagát. S valóban: lelki alkata annyira érzékeny és összetett, hogy még az elmúlt két évszázad sem volt elég ahhoz, hogy minden részletébe belepillanthassunk. A hétköznapi ember, a nemzetben élő honfitárs, az univerzum polgárának kikiáltott földi teremtmény összes problémáját magára vette, mint később József Attila és Pilinszky János. Vagy közvetlenül előtte Vörösmarty Mihály. Huszonhat és fél évnyi életideje alatt mintegy 860 versével egyszerű, ugyanakkor megragadóan változó, színes és mély bepillantást engedett az ember lelki és testi küzdelmeibe. Olyan kifejezést adott ezeknek, mint sem előtte, sem utána, sem a magyar, sem az egyetemes költészet egyetlen képviselője sem. A milánói Amhrosiana kertjében Homérosz, Dante, Goethe, Puskin mellett ott álló, Ferenczy Bénitől megmintázott szobra évtizedek óta hirdeti, hogy a lírai költészetben a magyar Petőfi Sándornál nagyobbat alig alkotott valaki. Minden verssorát nagybetűvel kezdte: ünnep volt számára a versírás. Költeményei nagy részét pontosan datálta hely és időpont szerint, mint a bibliai próféták, akik szükségesnek vélték megemlíteni, hogy milyen családból származnak, mikor és hol kapták Istentől kinyilatkoztatásaikat. Minden év végén számadást tartott, és erről verset is írt (a leghíresebb ezek közül az 1846. év végi, Egy gondolat hánt engemet, ), majd minden év elején előrejelzést készített, mert szerette megtervezni és előre látni azt a jövőt, melyről már egészen fiatalon azt vallotta: „Költő vagyok, nekem költőileg kell az életúton végigrohannom." De ha rátekintünk gyönyörű szép írására, amellyel legfeljebb Arany János versenyezhet.