kategória
szerző
cím
sorozat
betöltés...
kiadó
betöltés...
ISBN
évszám
ár
-
leírás
Előrendelhető
A mezők bármelyike illeszkedjen
A mezők mind illeszkedjen
![Ágh István - Leltárhiány [antikvár]](https://lira.erbacdn.net/upload/M_28/rek1/572/5213572.jpg "Ágh István - Leltárhiány [antikvár]")
Leltárhiány [antikvár]
Ágh István, Csűrös Miklós, Fodor András, Hajdú Ráfis Gábor, Juhász Ferenc, Kormos István, Kőszeg Ferenc, Márkus Béla, Nagy László, Pomogáts Béla, Rónay László, Szász Imre, Szerdahelyi István, Tüskés Tibor, Varga Lajos Márton, Vekerdi László
online ár:
Webáruházunkban a termékek mellett feltüntetett fekete színű online ár csak internetes megrendelés esetén érvényes.
2540 Ft
Részletesen erről a termékről
Termékadatok
Cím: Leltárhiány [antikvár]
Szerző:
Ágh István
,
Csűrös Miklós
,
Fodor András
,
Hajdú Ráfis Gábor
,
Juhász Ferenc
,
Kormos István
,
Kőszeg Ferenc
,
Márkus Béla
,
Nagy László
,
Pomogáts Béla
,
Rónay László
,
Szász Imre
,
Szerdahelyi István
,
Tüskés Tibor
,
Varga Lajos Márton
Vekerdi László
Kiadó: Nap Kiadó
Kötés: Fűzött kemény papírkötés
ISBN: 9789639658141
Méret: 130 mm x 190 mm
Kormos István (Mosonszentmiklós, 1923. október 28. – Budapest, 1977. október 6.) magyar költő, író, műfordító, dramaturg, kiadói szerkesztő.
Kormos István az elemi népiskolát Győrben kezdte el, 1948–1949-ben a Vörösmarty Gimnáziumban a Dolgozók Gimnáziumában elvégezte az V. és a VI. osztályt, a hetedikből kimaradt. 1939-től dolgozott mint biciklista-kifutó. 1940-1946 között tisztviselő egy gyarmatáru-kereskedésben.
Első feleségét Pallos Klárát (1929–1984) a Dolgozók Gimnáziumában ismerte meg, 1948-ban házasságot kötöttek. 1950-ben megszületett Anna lányuk. A férj „bohém” életmódja miatt 1952-ben elváltak. A második feleség Rab Zsuzsa költő és műfordító (1926–1998). Kötetnyi orosz népköltészeti alkotást fordítottak együtt. Ez a házasság 1956-tól 1964-ig tartott. Nagyrészt a feleség fegyelmezetten munkás életformája elől menekült Kormos 1963 májusában Párizsba. Kamaszkora óta a francia költészetnek is híve volt, s idehaza megismerkedett a kint élő Nagy Cécile műfordítóval – utána ment ki. 1964 januárjában tért haza. Elvált Rab Zsuzsától, majd 1964 augusztusa és 1965 novembere között ismét Párizsban élt, miközben Cécile Amerikában tanított.
Párizs felszabadító hatással volt a költőre, s kiteljesedett ifjúkora óta formálódó műfordítói életműve is (Tu Fu, Chaucer, Burns, Puskin, Max Jacob, Frénaud stb.). Azonban, mint első válása után, ezidőben is zaklatott az életformája: nincs rendes lakása, napirendje. 1970-ben kötött harmadik házassága hoz megnyugvást számára. Péter Márta (1940–1991) művészettörténésszel évekig a szülők lakásában élt, 1977 elején kaptak lakást Őrmezőn. Luca lányuk 1973-ban született.
1977. október 6-án este, lakásában halt meg, az infarktus percek alatt végzett vele. A Farkasréti temetőben nyugszik.
2000-től a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.
Kormos István az elemi népiskolát Győrben kezdte el, 1948–1949-ben a Vörösmarty Gimnáziumban a Dolgozók Gimnáziumában elvégezte az V. és a VI. osztályt, a hetedikből kimaradt. 1939-től dolgozott mint biciklista-kifutó. 1940-1946 között tisztviselő egy gyarmatáru-kereskedésben.
Első feleségét Pallos Klárát (1929–1984) a Dolgozók Gimnáziumában ismerte meg, 1948-ban házasságot kötöttek. 1950-ben megszületett Anna lányuk. A férj „bohém” életmódja miatt 1952-ben elváltak. A második feleség Rab Zsuzsa költő és műfordító (1926–1998). Kötetnyi orosz népköltészeti alkotást fordítottak együtt. Ez a házasság 1956-tól 1964-ig tartott. Nagyrészt a feleség fegyelmezetten munkás életformája elől menekült Kormos 1963 májusában Párizsba. Kamaszkora óta a francia költészetnek is híve volt, s idehaza megismerkedett a kint élő Nagy Cécile műfordítóval – utána ment ki. 1964 januárjában tért haza. Elvált Rab Zsuzsától, majd 1964 augusztusa és 1965 novembere között ismét Párizsban élt, miközben Cécile Amerikában tanított.
Párizs felszabadító hatással volt a költőre, s kiteljesedett ifjúkora óta formálódó műfordítói életműve is (Tu Fu, Chaucer, Burns, Puskin, Max Jacob, Frénaud stb.). Azonban, mint első válása után, ezidőben is zaklatott az életformája: nincs rendes lakása, napirendje. 1970-ben kötött harmadik házassága hoz megnyugvást számára. Péter Márta (1940–1991) művészettörténésszel évekig a szülők lakásában élt, 1977 elején kaptak lakást Őrmezőn. Luca lányuk 1973-ban született.
1977. október 6-án este, lakásában halt meg, az infarktus percek alatt végzett vele. A Farkasréti temetőben nyugszik.
2000-től a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.
Mi is vagyok? Ön jogász? – érdeklődött egy francia jogászprofesszor egy emberi jogi konferencia szünetében. Gyerekkoromtól kezdve irodalmárnak készültem, könyvkiadói szerkesztő, lektor szerettem volna lenni.
Harmadik gimnazistaként azonban járni kezdtem a Petőfi Körbe, elragadtak a politikai viták, arra gondoltam, inkább jogász, s esetleg majd politikus leszek. Mire leérettségiztem, a jogász végzettségű bírók és ügyészek százával ítélték halálra a forradalom résztvevőit. Nem maradt hát más választásom, mint a bölcsészet. Tizenhat évig voltam könyvkiadói munkatárs, írtam kritikákat Örkényről. Déryről, Vas Istvánról, irodalmi tanulmányokat Kosztolányiról, Zsolt Béláról, de kritikáim túlnyomó többsége lektori jelentés volt: ezeket legfeljebb két-három kollégám olvasta. 1970-től nálam fiatalabb értelmiségiek nemzedékével kerültem kapcsolatba. Nemzedék- és munkatársaim többsége utálta a létező szocializmust, de a fiatalabbak úgy gondolták, lehet még esély a megváltoztatására is. Így tért vissza az életembe a politika. Egyre inkább bekapcsolódtam új barátaim ellenzéki munkájába, 1980-ban, éppen 41. születésnapomon elvesztettem könyvkiadói állásom. Két évig könyvesbolti eladó voltam, majd német nyelvtanításból éltem. 1981-től egyik szerkesztője lettem a Beszélő című folyóiratnak, amely állami engedély nélkül, vagyis az akkoriban széles körben ismert orosz szóval, szamizdatként jelent meg. A szerkesztés és az írás mellett részese voltam számos ellenzéki akciónak, tiltakozó aláírásokat gyűjtöttem, éhségsztrájkot szerveztem, röpcédulákat írtam és terjesztettem. A lakásomban időnként házkutatást tartottak, időnként bevittek a rendőrségre, civil ruhás állambiztonsági emberek jártak a nyomomban. Ennek ellenére az ellenzékben töltött tízegynéhány év volt életem legjobb korszaka: csupa olyan emberrel dolgoztam együtt, akiket becsültem, szerettem, akikben megbíztam. A három gyerekem is ekkor cseperedett kamasszá. A demokratikus ellenzék, bár politikai ellenzék volt, úgy tekintette: csupán alapvető, emberi jogainkkal élünk. Így tért vissza az életembe a jog és a jogvédelem. Amikor 1988-ban nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet típusú rendszer válságban van, egyik kezdeményezője voltam a Szabad Demokraták Szövetsége megalakulásának. 1980-tól országgyűlési képviselőként hivatásos politikus lettem. Úgy gondoltam, az emberi jogok érvényesülését ott kell legszigorúbban nyomon követni, ahol a legkönnyebben megsérthetik őket. Ezért lettem a titkosszolgálatok felügyeletére hivatott Nemzetbiztonsági Bizottság tagja, a liberális frakcióban pedig a rendvédelmi szervek reszortfelelőse. Közben azonban az újságírást sem akartam abbahagyni. 1990-től 1994-ig a hetilapként megjelenő Beszélő főszerkesztője voltam. A Beszélő az SZDSZ-hez közel álló lap kívánt lenni, de nem pártlap. A két össze nem illó szerep – egy párt képviselője voltam, egyúttal azonban egy, a párttól nem függő lap főszerkesztője – konfliktusok forrása lett. Az összeférhetetlenség folytatódott, amikor 1994-ben sikerült új életre támasztani az 1989-ben megalakult, de 1990-től tetszhalott Magyar Helsinki Bizottságot: politikus voltam, és egyúttal egy civil jogvédő szervezet vezetője. Egyebek közt ez volt az oka, hogy 1998-ban már nem indultam a választáson. 2006-ban lemondtam a bizottság elnöki tisztségéről, elsősorban, azért hogy írhassak: elmesélhessek néhány szórakoztató és olykor talán tanulságos történetet az életemből. Hetvenedik születésnapomra Várady Szabolcs tréfás verset írt. Így fejezte be (ez a reklám helye): „Élj, élj, de írj is, jó Ferenc! /Amit papíron megteremtsz, / az ám a ritka élvezet!”
A Magvető Kiadónál megjelent műve
K. történetei (2009)
Harmadik gimnazistaként azonban járni kezdtem a Petőfi Körbe, elragadtak a politikai viták, arra gondoltam, inkább jogász, s esetleg majd politikus leszek. Mire leérettségiztem, a jogász végzettségű bírók és ügyészek százával ítélték halálra a forradalom résztvevőit. Nem maradt hát más választásom, mint a bölcsészet. Tizenhat évig voltam könyvkiadói munkatárs, írtam kritikákat Örkényről. Déryről, Vas Istvánról, irodalmi tanulmányokat Kosztolányiról, Zsolt Béláról, de kritikáim túlnyomó többsége lektori jelentés volt: ezeket legfeljebb két-három kollégám olvasta. 1970-től nálam fiatalabb értelmiségiek nemzedékével kerültem kapcsolatba. Nemzedék- és munkatársaim többsége utálta a létező szocializmust, de a fiatalabbak úgy gondolták, lehet még esély a megváltoztatására is. Így tért vissza az életembe a politika. Egyre inkább bekapcsolódtam új barátaim ellenzéki munkájába, 1980-ban, éppen 41. születésnapomon elvesztettem könyvkiadói állásom. Két évig könyvesbolti eladó voltam, majd német nyelvtanításból éltem. 1981-től egyik szerkesztője lettem a Beszélő című folyóiratnak, amely állami engedély nélkül, vagyis az akkoriban széles körben ismert orosz szóval, szamizdatként jelent meg. A szerkesztés és az írás mellett részese voltam számos ellenzéki akciónak, tiltakozó aláírásokat gyűjtöttem, éhségsztrájkot szerveztem, röpcédulákat írtam és terjesztettem. A lakásomban időnként házkutatást tartottak, időnként bevittek a rendőrségre, civil ruhás állambiztonsági emberek jártak a nyomomban. Ennek ellenére az ellenzékben töltött tízegynéhány év volt életem legjobb korszaka: csupa olyan emberrel dolgoztam együtt, akiket becsültem, szerettem, akikben megbíztam. A három gyerekem is ekkor cseperedett kamasszá. A demokratikus ellenzék, bár politikai ellenzék volt, úgy tekintette: csupán alapvető, emberi jogainkkal élünk. Így tért vissza az életembe a jog és a jogvédelem. Amikor 1988-ban nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet típusú rendszer válságban van, egyik kezdeményezője voltam a Szabad Demokraták Szövetsége megalakulásának. 1980-tól országgyűlési képviselőként hivatásos politikus lettem. Úgy gondoltam, az emberi jogok érvényesülését ott kell legszigorúbban nyomon követni, ahol a legkönnyebben megsérthetik őket. Ezért lettem a titkosszolgálatok felügyeletére hivatott Nemzetbiztonsági Bizottság tagja, a liberális frakcióban pedig a rendvédelmi szervek reszortfelelőse. Közben azonban az újságírást sem akartam abbahagyni. 1990-től 1994-ig a hetilapként megjelenő Beszélő főszerkesztője voltam. A Beszélő az SZDSZ-hez közel álló lap kívánt lenni, de nem pártlap. A két össze nem illó szerep – egy párt képviselője voltam, egyúttal azonban egy, a párttól nem függő lap főszerkesztője – konfliktusok forrása lett. Az összeférhetetlenség folytatódott, amikor 1994-ben sikerült új életre támasztani az 1989-ben megalakult, de 1990-től tetszhalott Magyar Helsinki Bizottságot: politikus voltam, és egyúttal egy civil jogvédő szervezet vezetője. Egyebek közt ez volt az oka, hogy 1998-ban már nem indultam a választáson. 2006-ban lemondtam a bizottság elnöki tisztségéről, elsősorban, azért hogy írhassak: elmesélhessek néhány szórakoztató és olykor talán tanulságos történetet az életemből. Hetvenedik születésnapomra Várady Szabolcs tréfás verset írt. Így fejezte be (ez a reklám helye): „Élj, élj, de írj is, jó Ferenc! /Amit papíron megteremtsz, / az ám a ritka élvezet!”
A Magvető Kiadónál megjelent műve
K. történetei (2009)
Új vásárló vagyok!
új vásárlóval indíthatsz rendelést............