Magyar író, magyar nyelv [antikvár]

Levél Kosztolányi DezsőnekHa félsz, a másvilágba írj át, / verd a halottak néma sírját"Kedves jó Desiré!Nem azért írok neked, mert félek. Nem vagyok öntudatos, éber, hivatásos rettegő, noha készséggel elismerem, hogy mindenkit megillet a rettegés joga. Félni persze lehet (akár mindig), és nem is alaptalanul. Épp ezért nem szoktam félni. Nem mintha olyan bátor lennék. Inkább csak naiv jóhiszeműséggel remélem, hogy képzelgéseimmel különösebben nem kavarom fel a kedélyeket. Csekélységem teljes jelenték-telenségének tudata örömmel tölt el. Ezért nem félek, noha folytonosan lenne mitől, de sohasem érdemes.Régen beszéltünk, habár az olvasás is beszélgetés, és olvaslak szinte naponta. De most közvetlenül fordulok hozzád, mert időnként mégiscsak hasznos a számvetés. Tudatom veled, hogy mára mindenki meghalt. Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán, és mindenki, aki fenyő volt - így kezdődik egyik jelentős írónk, Térey János Asztalizene című darabja, és a dráma helyzetjelentése sohasem volt aktuálisabb (sajnos, szerzőjét tekintve is), mint manapság.Mégsem arról szeretnék írni, milyen iszonyú veszteség éri irodalmi, művészeti életünket sorozatosan, és ki milyen pótolhatatlan űrt hagy maga után. Hanem arról, hogy nekem, az egyelőre halasztást kapott tovább élőnek még mi minden fáj. Vannak, akik szemében ma már nevetségesen avultnak tűnik az a nyelvművelés, amelyet a húszas-harmincas években folj^attál a Pesti Hírlap hasábjain, és túlzottan előírónak, életidegennek, sőt erőszakoltnak vélik azt a nyelvtisztító mozgalmat, amelyet az Akadémia szakbizottságában Négyesy László kezdeményezett, és amelyhez lelkesen csatlakoztál. Napjainkban megengedőbbek vagyunk az idegen szavak befogadásában, nem tartjuk nyelvpiszkításnak a más11lyl'h^r; I 11'.fi-' I ! i V'ii'