Mikszáth Kálmán [antikvár]

A monografikus "pályakép" koncepcióját gyanakvással kezeli az újabb irodalomtudomány. Jogosan, hiszen e műfaj - szokásos normáit tekintve - az interpretáció fontos kérdésfeltevéseit korlátozhatja. Mégis, ha Mikszáth Kálmán művészetéről szólva a (természetesen utópozitivista kellékeit mellőző) monografikus eljárást, mint az ezredvégi legitimáció eszközét igazolni kívánjuk, nem kell sokáig keresgélni az érveket. Épp az önfeledten kanyargó fejlődéskép megkérdőjelezésének pozíciójából látható be, hogy napjainknak nemcsak sürgető, de igen különleges feladata az életmű újraolvasása, újraértelmezése. Úgy véljük, a mai irodalomszemlélet a Mikszáth-próza hatástörténetében igen markáns törésvonalat képezhet. Nemcsak azért, mert historikus jellegzetességei szerint, természetes módon különbözik előzményeitől. Hanem azért, mert többnyire a feltűnően radikális különböződés, s kevésbé a múltra építő folytatás nyomait mutatja. Kötődés nélkül persze nincs megújulás - minden értelmezés hagyományfüggő. De úgy tűnik, a Mikszáth-kritikatörténetben megfogalmazott befogadási tradícióra támaszkodhat. Sokkal inkább a hazai és az európai modernség szakaszainak átváltható, itt alkalmazható hagyományához fog csatlakozni. Egyre erőteljesebben domborodik ki például a Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, vagy Esterházy Péter műveiből nyert esztétikai tapasztalatok érvényesítése. Ennek oka, hogy bár Mikszáth Kálmán epikája a huszadik századba átnyúló művészet, épp századunk elején és közepének modern elvárásai találtak benne kevés rokonítható mozzanatot, s inkább a múlt századhoz kötödő formaelvek szerint közelítették meg.