PoLíSz 2011. június [antikvár]

A történelem faggatása Erdél5d György „Jó orvos, ki nem andalítasz /' Szabados György emlékezete Amikor azt az egy szót kérdik tőlem, ami számomra az indulás, a késztetés, az élet felé irányító erő szava, akkor a válaszom; Bartók. Zenét nem tanultam, sokáig nem is ismertem, aztán egyik pillanatról a másikra váratlanul és védtelenül találtam magam vele szemben. Tökéletesen és végletesen leterített, egyszer s mindenkorra a mai napig érvényesen. És nem csak a zenéje. Minden, ami azután jött, amit azután hallottam és tanultam róla és tőle. A legfontosabb eszméltetők egyike számomra. Bartók. Amikor azt a szót mondom: jazz, életem egy másik fontos szavát hallatom. Nemcsak a zenét jelenti, ami mellesleg roppant kedves és fontos számomra, de többszörösen, mint önmaga, mint egy világ. Mint tengermoraj, mint magas hegység, mint az indiánok, mint a valódi szabadság, amiből olyan kevés van. Strukttíra, a közös gondolkodás különös módja, a formák örökös megújulása. Jazz. Amikor azt a szót mondom: Szabados, mintha azt mondanám: a testvérem, a bátyám. A legfontosabb emberek egyike számomra. Szabados György. A Petőfi Sándor (ez a név még szerepelni fog) utcában találkoztam vele először, a késő 60-as évek egyetlen jazz-klubjában a Dália aztán. Főleg szvinget játszottak itt, hol jól, hol gyengébben. Aztán egy este O játszott. Ahogy megláttam, már az is érdekes volt. A többi zenész színes ruhája, inge, tarkasága - nagy divat volt a hippi akkoriban -helyett a végtelen egyszerűség jelent meg előttem, szürke ingben, nadrágban. Magas homloka, hosszú haja, kis szakálla - inkább néztem volna festőnek, mint muzsikusnak. Egészen addig, míg a zongorálioz ült. Játszani kezdett. Én megdermedtem. Pontosan azt a hitetlenkedő, döbbenetet éreztem, mint 16 évesen, szemben Bartókkal. Gauguin képe, az Itt már jártam valaha, mint valami furcsa deja vu felrémlett. Bartóktól addig olyan sokat kaptam, máig tart. De azt nem hittem volna, hogy ez még egyszer megtörténhet. Pedig megtörtént. Szabados muzsikált. Mi történt akkor? Valaki beszélni kezdett nekem, hozzám, és még személyesebben, mint korábban Bartók. Úgy is beszélt, de másképp is. Ugyanazt mondta, de többet is, mást is. A szemembe nézett, ahogyan csak azok beszélnek, akik nagyon fontos dolgot akarnak kimondani. Mit mondott? Mindent, ami nekem akkor fontos volt. Azt, hogy ki vagyok én, hova tartozom, hogyan tartozom oda, ahova, és főleg, hogy mi dolgom van nekem ott. Valami ilyesmiről szólt a zenének ez az addig soha át nem élt szédtüete, ami hol suttogott, hol dübörgött, hol sírt, hol nevetett, hol hangosan rikoltozott, hol meg lágyan dalolt a kis Petőfi utcai klubban. Mindezt már hazafelé bandukolás közben gondoltam végig, a Dtma-parton. Szabados engem, személyesen szólított meg. És akit megszólítanak, annak előbb-utóbb válaszolnia keU. Egyre többet jártam a klubba, amikor Ő játszott, mindig. Aztán egy ideig távol voltam, és visszajöttem, mikor a legközelebb hallottam, akkor éreztem, hogy zenéje megváltozott. Még szigorúbb, még szikárabb, fanyarabb, és főleg titokzatosabb lett a muzsikája, amikor lassút, vagy balladát játszott, a lírája is tépettebben, szomorúbban hangzott.