Székely erdők alján [antikvár]

Részlet a könyvből: Az első ismerőssel Bikházán találkozott. A vasútállomáson egy nyárfával, ezt még gyermekkorából ismerte. Nagy bus fa volt, ezen a vidéken szokatlan, ráhajolt egy nyomorult kis házra, mintha azt siratná. Emlékszik, gyermekkorában, amikor itt állott az alkonyban és megkötötte az ismeretséget a fával, azt képzelte, hogy a kis házban titokzatos halottak feküsznek és a nyárfa azokat őrzi, siratja. Mozdult a nyárfa a szélben, mintha köszönt volna neki. Tehát hazafelé. A keskenyvágányu vonat szük kocsijában ketten voltak, ő és egy öreg asszony, fekete ruhában, száradtan, vékonyan, összehúzódva az ülésen. Nyakán, mellén hosszú, vékony aranylánc sárgállott, övéből kilátszott az aranyóra, valami bizarr, keresett hivalkodással, ellentétéül az asszony aszkétás hervadtságának. Amint ránézett, hirtelen az a gondolata támadt, hogy a hidegensárgálló aranylánc azért van az öreg asszony derekára csavarva, mert különben szétesne sovány teste. Ezen mosolygott is, megállapitotta, hogy mindig bizarrak a gondolatai. Kinézett. Látott fehérlő hófoltot, messzi döcögő szekeret és amint ezeket nézte, megint felötlött benne a kérdés, valójában minek megy haza. Nem tudott rá feleletet találni, csak ült, körüllengte a vasuti kocsi sajátos illata, megállapitotta, hogy szemfedélszaga van és szük borulata emlékezteti arra a tolonckocsira, amelyben Hollandiában vitték a határra, vig tulipánmezők között.