Szólalj, szólalj, virrasztó! I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: - Addsza kezed, csillagom, jöszte anyáddal. A kisfiú felnyujtotta kezét az anyai kézhez. Megindultak ketten. Az ajtóból az anya még visszavetett egy pillantást a másik gyerekre. Az csendesen játszadozott a szőnyegen, figyelmét teljesen lefoglalta egy csillogó rézcsörgő. A horvát dada ott guggolt mellette. Zrinyi Györgyné áthaladt egymásután két szobán. A kis Miklós szaporán igyekezett mellette. A harmadik szobában az anya odalépett a fali szekrényhez, amelynek zárához ott hordta a kulcsot az övén függő kötegben. Kinyitotta a szekrényt, de a késő őszi délután már homályos volt, nem lehetett az üvegcsék közt eligazodni. Zrinyiné kinyitotta a várudvarra szolgáló egyik ablakot, amelynek ólomkarikába foglalt kristálytányérain át gyéren szivárgott be a külső világosság, de most, hogy szárnya kitárult, szabadon özönlött be a gyenge napsütés. A különféle alakú üvegek megcsillantak. Mindegyik üveg cédulát hordott a hasán, egyiken ez állott: isópvíz. Másikon: bötseveirág vize. Harmadikon: sályavíz. És így tovább. Az üvegek polcai alatt pedig fiókok sorakoztak, fekete kihúzógombjuk alatt azok is feliratos cédulákkal. Bolhafű. Ebszemfű. Bakszakáll. Borsfű. Bakvérfű. A grófné kihúzta az ebszemfüves fiókot, kivett belőle egy csipetnyi szárított növényt, azt kicsiny gyolcsdarabba takargatta és bedugta mentéje zsebébe. Aztán becsukta a szekrényt és megint kézenfogva a gyereket, indult vele tovább.