Táguló világ [antikvár]

A kritikust, sok más egyébb között, az is elválasztja az írótól, hogy míg annál a közönség minden személyes vonatkozásra kiváncsi, s némely műnek az ad életet, hogy bennük az író egyéniségének vagy élettörténetének ilyen vagy olyan vonását vélik felfedezni, addig ennél a személyiség s még inkább az élet tényei általában az olvasók érdeklődéskörén kívül esnek. Ha a regény, Stendhal hasonlata szerint, egy országúton sétáló tükör, akkor (a képet torzítva-továbbvezetve) a kritikus az olvasók képzeletében egy, az irodalom országútjain és mellékösvényein sétáló nagyító vagy kicsinyítő lencse - attól függ, merről nézünk bele. Hasznos, de sem személyisége, sem története. Legyen szabad mégis, legalább e helyen, megtörni a szokást, s néhány személyes szót szólni. Elsősorban azért, mert ez a kötet határkő életem kettős jubileumán: Huszonöt esztendővel azelőtt, hogy e sorokat írom, jelent meg első cikkem nyomtatásban, s huszonöt évvel azelőtt, hogy e kötet - remélem - napvilágot lát, jelent meg első önálló nyomtatott munkám, doktori értekezésem füzete. E két munkácska életrajzi szerepén túl is jelentett valamit. Első cikkem a Marseillaise évfordulójára született, Rouget de l'Isle -ről szólt, és németül jelent meg, a Pester Lloydban, melynek kulturális rovatvezetője akkori tanárom, Keresztúri Dezső volt. Nem tudom, az újabb nemzedékek érzik-e azt, amit mi akkor nagyon határozattan, félreérthetetlenül éreztünk és éreztetni akartunk: hogy mennyire tett - politikai és kulturális egyszerre - 1942-ben Pest német nyelvű napilapjában lelkesen megemlékezni a Marseillaise keletkezésének másfél évszázados fordulójáról?