Törzsek, hajtások [antikvár]

Kiadói borítóján szakadások, tulajdonosi bélyegzőnyomattal.
Az író vallomása: "Egyidős vagyok a századdal, 1900 karácsonyának vigiliáján születtem, midőn nagyot fordult az idő tengelye, nem csupán új század virradt reánk, de évezred élte végnapjait, és valahol a láthatáron már az új villámai cikáztak. Esztendő múltán, midőn kinyitották az ajtókat, és megláttam az első karácsonyfát, kitéptem kezem a szüleiméből, magam szaladtam a fény felé. Anyám emlegette azt is, hogy akkor szabályos mondatokban beszéltem. Eleve a sietés és a mondat voltak csillagaim, és azok is maradtak. Aki siet, gyakran egyedül marad, ezért kísérli meg az Egész gondját hordozni. A mondatot pedig valahol egészen bévül mindig egyértelműnek ítéltem az Igével. Az irodalom korán szentséggé lett bennem, és tizenhárom éves fővel - ösztönösen vagy megérzésből, de - kiváló mestereket választottam: Ambrus Zoltán, Takáts Sándort és Tömörkényt. Ambrus tanított arányérzékre és mértéktartásra, Takáts győzött meg, hogy a történelmi műnek sem kell unalmasnak lennie, Tömörkény volt a türelem mestere, esztendő múltán Juhász Gyula a szenvedésé. Nemsokára egyszerre csapott a szemembe két fáklyának a fénye, Pázmányé és Adyé, ők voltak a szenvedély mesterei. Mindez Léván történt, ahol gimnáziumba jártam. A hetedik osztályban Pázmány stílusa című tizenkét oldalas dolgozatomat tanáraim esszének ítélték. Azután Budapest következett, a bölcsészkar, az Eötvös-kollégium. Riedl Frigyes halála után Beöthyt és Négyesyt nem tudtam követni. Magamnak kellett utat törnöm az elhanyagolt régi magyaroság felé és előre. Eredménye egy immár komoly folyóiratban megjelent esszé lett Móricz Zsigmondról, 1923-ban, midőn üldözése még javában folyt. Írásom becsukta előttem a hivatalos kapukat. Első száműzetésem következett. Midőn ismét Pestre jutottam, nemzedékem már előrenyomulóban volt, az elemző esszé mellett sor került a vitázóra is. Párhuzamosan kellett küzdenem a népért és a népi írókért. A harc hivatást jelentett s áldozatot. Saját dolgaimat hanyagoltam el érette. A hatvanas évek emlékeim betakarítására fegyelmeztettek. Előző esszékötetemben (Lázadó alkonyat, 1970) jobbára ezt cselekedtem. Új munkámban fiatalokról is írok. Hiába, ha friss tehetséggel találkozom, elönt a hév, feltámad a régi hivatás. Mindig a kultúra egésze izgatott - könyvemből történelmi szenvedélyem néhány jele sem maradt ki. Némi kitekintés Európára sem hiányzik, ennek a folytatása azonban új könyv dolga lenne."