Új Írás 1966. (nem teljes évfolyam) [antikvár]

Részlet: "VÁCI MIHÁLY Hazai temetőben Nyíregyháza Reménytelen, reménytelen: — susogja a jegenye fenn, susogja, sírja altatón, — a fűben fekve hallgatom. Semmit soha, semmit soha, és soha többé sehova. Fekszem, a szemem lehunyom, és sorsomról álmodozom. Fordított erdő az eső, a felhőkben gyökerező, lombja a földön sepreget, törli a fa kereszteket. Itt fekszik minden rokonom, — fűként lengnek a homokon. Kinyílnak, sovány szíkvirág; — leiküknek ez a túlvilág. Magasabbra nem értek el, hozsannájuk így énekel. A szélben sírnak, pengenek, áhítva magas mennyeket. Számukra csak ez lett a menny: — a porban égni ide lenn. Zsurló, muhar, árvacsalán: sírnak a sírnak oldalán. A félméternyi föld alól feltör, susogva panaszol a reménytelenek szava: — mintha csak árkok giz-gaza. Mint pokolból a kárhozott lelke átkozódik, zotkog; hajtja félelem, bosszú, düh: — fuldokolva tör föl a fű: — a nyomorultak lelkei, üdvösséget reményleni, melyért tűrték napjaikat, s mit ígért nekik annyi pap. Kiáltás, sóvárgás, panasz nem nő meg, — jó, ha egy arasz; fojtja homok, kaszálja szél: — néma az, ki mélyből beszél. Sírmély, homok, árnyak alól hiába nyüszít a pokol, erőlködik, sír, fenyeget: — erőtlen kardok a füvek. A sírok között álmodom: — fűszál vagyok a sírjukon: — egy kárhozott, eltemetett nép lelke a sírok felett, hogy üvöltsön, - s ki csak sziszeg; fűszál marad: - kard nem lehet."