Wilde-breviárium [antikvár]

Az utolsó párisi világkiállítás évében, koratéli, sápadt decemberi reggelen szomorú menet haladt a vidám diáknegyed utcáin, Páris egyik külvárosi szállójából kisérte néhány meghitt barátja utolsó útjára a tizenkilencedik század legszellemesebb angol íróját, a paradoxonok nagymesterét, a legköltőibb mesék mesélőjét, az Élet Királyát - Wilde Oszkárt. Koporsója a végzetes tizenhármas számot kapta és tizenhárom ember haladt a szegényes halottaskocsi mögött, amely zörgő kerekekkel cammogott a Cimetiére Bagneux felé, ahonnan csak évek múltán szállították át kegyeletes kezek a költő hamvait az előkelő Pere Lachaise márványemléke alá. Mindezt számtalan visszaemlékezésben, életleírásban olvashattuk. A temetési menet tizenhárom, - némelyek szerint csak hét - résztvevője között alig akadt néhány, aki meg ne írta volna találkozásainak történetét a nagy, a tündöklő, vagy a dicső mult halvány emlékeiben élő Wilde Oszkárral, világért sem feledkezve meg 1900 november 30-áról, amikor ő is "jelen volt". Wilde Oszkár barátságával legtöbben a halála után dicsekedtek és Sherard Róberttől a magyar Rozsnyai Kálmánig, aki Sidney Carton néven vallja magát a költő egyik bizalmasának, se szeri se száma azoknak az íróknak, akik hiúságból vagy üzleti érdekből, vagy akár mind a két célt szolgálva igyekeztek megírni a Dorian Gray szerzőjének mozgalmas és tragikus élettörténetét.