El(t)érés [antikvár]

ELŐSZÓ Amikor a 2000-es évek elején elindítottam a tervezési témákkal foglalkozó blogomat, még a DVD-lejátszók korszakát éltük, és még nem voltak iPhone telefonok. A felhasználói élmény egének horizontján ekkor jelent meg a felhő, és a technológia boldogabbá, ugyanakkor boldogtalanabbá is tette az embereket. Szükség volt egy olyan módszerre, amely kapcsolatot teremt aközött, ahogy a technológusok a termékeket megalkotják, és ahogy a tervezés a korábbi technológiákat alakította - ez hívta életre az egyszerűség törvényeit. Szerencsére már elég fiatalon megtanultam, hogy tényleg nem tudom mindenre a választ. Az elmúlt néhány évem az útkereséssel telt; felvillanó fényeket kerestem, amelyek vezetnek az úton, és megmutatják, hogyan gondolkodjak a tervezésről a jövőben. Kat Holmes munkásságára, a „befogadó tervezésre" véletlenül bukkantam rá, miközben az interneten keresgéltem. Ez még akkor történt, amikor ő a Microsoftnál dolgozott - és valljuk be, akkoriban annak, aki a tervezés jövőjéről akart gondolkodni, nem a Microsoft neve ugrott be elsőként. Én azonban azt gondoltam: „Igen, ez az!" Elég időt töltöttem a Szilícium-völgyben, és a Kleiner Perkins kockázatitőke-társaság partnereként több száz technológiai startup cég között végeztem a munkám, így ösztönösen megéreztem, hogy Kat valami igazán fontos dologra talált megoldást. A több millió embert kiszolgáló csúcstechnológiás termékekből éppen ez a befogadó kialakítás hiányzik, ami végső soron egy alapvető eltéréshez vezet: a technológia nagyágyúi a Szilícium-völgyből mást küldenek ki az embereknek, mint amire szükségük van. Meggyőződésem, hogy Kat tudja, hogyan kezeljük azokat a gyakori, szerencsétlen elfogultságokat, amelyek tetten érhetőek abban, ahogy a technológiai iparban a termékeket megalkotjuk: „saját magunknak",