Az állatok hangja [antikvár]

Első fejezet A BÁRÁNY 4 c-zujf^e/fM^ ^-züie/tUe/ A hold fagyos fénye átszűrődött a bárányfelhők szakadozott foszlányai közt, és bekúszott jégvirágos ablakomon. Rozoga kis fehér ágyam keskeny matracát még keskenyebb rugók tartották, amelyek fájdalmasan nyikorogtak, valahányszor megmozdultam. Igyekeztem hát nyugton feküdni. Öreg tanyasi kőház volt a miénk, és öt hálószobája közül az volt az enyém, amelyik a legtávolabb esett a szobákat fűtő téglakályha falazott kéményétől, épp ezért kicsike szobámban olyan hideg volt, hogy az ujjammal akárhányszor felrajzolhattam a nevemet a befagyott ablaktáblára. Ha éjjel a lábam valahogy kicsúszott a paplan alól, reggel úgy ébredtem, mintha levágták volna. De azért bent mégiscsak melegebb volt, mint odakint. A padló szegélyléce mögé bekvártélyozta magát egy egércsalád, és jókora lyukat rágtak a virágmintás tapétába. Anyu betett hozzám egy egérfogót, de mivel már a gondolata is riasztott, hogy reggel egy döglött egeret találok a csapdában, inkább letakartam egy pólóval. Az volt az érzésem, hogy alig pár perce feküdtem csak le, amikor megszólalt az ébresztőóra. Régi, zöld-fehér fémvekker volt, utáltam, ahogy tiktakolt. Ezt a ketyegő hangot mind a mai napig rühellem. Egy másik hűséges pólóm arra szolgált, hogy tompítsa a hangját, de a kis kalapácstól zengő két kis kolomp rémséges zaját ez sem tudta elfojtani. Ideje volt