Musica instrumentalis [antikvár]

Részlet a könyvből: Zajkeltő szerszámokat - csörgőt, kereplőt, dobot, sípot, különféle pengetősöket - már az őskorban is készítettek elődeink, erről azonban leginkább csak néprajzi kutatásokon alapuló feltevéseink lehetnek, hiszen maguk a hangszerek az idők folyamán legnagyobbrészt megsemmisültek. Sokkal többet tudunk az antikvitás zeneszerszámairól, amelyekről már írásos feljegyzések és képi ábrázolások is tanúskodnak az elenyésző számban ránk maradt régészeti leleteken túl. A Földközi-tenger környékén nagyon sok kultúra hatott egymásra, formálta, alakította egyik a másikat, s igaz ez a hangszerek, a zene világára is. A zene a vallási szertartások elengedhetetlen része, ugyanakkor a világi örömök, az életöröm, a múlékony, pillanatnyi boldogság kifejezője, a szórakozás fontos eleme is volt. Eleink a zeneszerszámokat mágikus erővel ruházták fel. Zenével űzték el a gonosz szellemeket (a csörgő bajtól véd, szerencsét hoz eredetileg, a kereplő hangja elriasztja a rossz szellemeket, sófár hangjára omlottak le Jerikó falai, angyalok harsonája hirdeti az utolsó ítéletet, a hangszerét pengető Orpheusz Krisztus jelképe az ókeresztény szimbolikában stb.), a zene - s ugyanígy a hangszerek - közvetítő a halandók és az istenek, az égi és a földi világ között. A görög mitológiában a zene isteni eredetű. Zeusz és Mnémoszüné (az emlékezés istennője) kilenc leánya, a múzsák a művészetek és a tudományok istennői. A múzsák kara Apollón vezetésével - aki a művészetek legfőbb pártfogója - dicsőíti az isteni világrendet, s a zene, tánc és költészet révén vigasztalja az embereket. A múzsák a zenészek és a költők védnökei, s a múzsák nevéhez fűződik a Muszeion, a múzsáknak szentelt csarnok, azaz a múzeum is, a kultúra és a tudomány temploma.