A keresztes háborúk arab szemmel [antikvár]

Gerince megtört, több lap ragasztása meggyengült!
A ​libanoni származású francia író, Amin Maalouf, aki mellesleg keresztény, talán elsőként írta meg a keresztes háborúk történetét az arabok szemszögéből. Könyve, ami 1983-ban a „Les croisades vues par les arabes” címmel jelent meg Párizsban, a korabeli arab forrásokat felhasználva hitelesen tárja elénk azt a korszakot, amikor a keresztes lovagok Jeruzsálem felszabadítására a Szentföldre mentek. A pápaság szent háborúnak nevezte, mivel a legfontosabb keresztény kegyhely felmentését várta tőle. Szinte rákényszerítette az összes, magát kereszténynek tartó államfőt, vagyen részt rajta. Az igaz vallásosság eszményképévé emelte a szentföldi harcokat. Természetesen nem mindenki követett ilyen szép eszményeket, sokan elsősorban a kalandok és a pénzszerzés miatt indultak útnak. Az arabok számára ugyanakkor mindez egy óriási tragédiát jelentett, ami lényegében még a mai napig is meghatározza a nyugati emberről kialakított képüket. Nem véletlen, hogy minden nyugatról jött, illetve európai embert bizalmatlanul szemlélnek, és még manapság is frandzsnak neveznek, ami a franciák arab elnevezéséből származik. A kortárs arab írók sose említik a keresztes háborúk kifejezését, mindenhol frank megszállásról vagy frank háborúról beszélnek. Maalouf könyve nagyon értékes adalékokkal szolgál arról, hogy a mit sem sejtő arab világnak – a maga belső ellenségeskedéseivel és hatalmi harcaival – micsoda megrázkódtatást jelentettek a rájuk törő európai lovagok. Sokan valamiféle isteni igazságszolgáltatásnak tartották ezt az új ellenséget, és csak viszonylag későn jutottak el odáig, hogy megszervezzék az ellenállást, amit ők is szent háborúnak, vagyis dzsihádnak neveztek el. Nem véletlen, hogy a mai ember számára is közérthető ez a kifejezés, bár már viszonylag megváltozott tartalommal, hisz mostanság inkább az Izrael elleni harcot jelöli. Azonban ez korántsem az egyetlen hasonlóság a mai és a korabeli szent háború között. Mindenki arra gondolna, hogy a terrorizmus teremtette az ún. öngyilkos merénylőket, de ez egyáltalán nem helytálló. Számomra megdöbbentő volt olvasni, hogy már ekkor – majdnem egy évezreddel ezelőtt – megalakult egy fanatikus szekta, akik politikai gyilkosságokat hajtottak végre. Az emberek rettegtek tőlük, mert aki egyszer szembekerült velük, az biztosan tudhatta, hogy valamikor bosszút állnak rajta. Nem kegyelmeztek senkinek, és akit egyszer kiszemeltek maguknak, azt csak valami isteni csoda menthette meg. Itt most senki se gondoljon valami önmagukat felrobbantó emberekre, de miután gyilkosságaikat mindig nyilvános helyen hajották végre, ahonnan semmi esetre sem menekülhettek volnak el, ezért lényegében nem sok különbség volt köztük és mai társaik között. Olyan pontossággal, hidegvérrel és alaposan megtervezetten gyilkoltak, és oly hihetetlen közönyösséggel mentek ezután a halálba, hogy sokan úgy vélték hasis hatása alatt állnak, és „hasisíjun” vagy „hasasin” néven kezdték emlegetni őket. A szó később az „aszaszin” változatban lett közismert, sőt 'orgyilkos' értelemben néhány nyelvbe be is került. Természetesen a fentiek csak egy részét képezik a könyv alapos és szerteágazó leírásainak, ahol szinte hónapról hónapra követhetjük nyomon a történéseket. Maalouf bár történelmi tanulmányt írt, mégis olyan olvasmányos, sőt regényszerű a munkája, hogy bárki nyugalommal a kezébe veheti – szakemberek és a téma iránt érdeklődők egyaránt. Ajánlanám ezenkívül azoknak, akik a másik oldal szemszögéből is meg akarják ismerni a világtörtélemnek ezt a véres időszakát. Érdemes elolvasni, mert sok mindent máshogy értékelnénk az arabok viselkedésében, és jobban megértenénk a közelmúlt egyes eseményeinek mozgatórugóit is.