Ketten a Korzón [antikvár]

Gyermekkorom óta rajongok a színházért. Szeretem a nézőtér felöl látszó csillogást, és mindig megindít a kulisszák lepusztult, földre visszarántó, kissé kiábrándító világa. E kettőség ellenére a színház a legőszintébb műfajok egyike. A közönség ugyanis tisztában van vele, hogy illúziót lát, sőt szeret is belefeledkezni a mindennapoktól távol lévő díszletvilágba. De a néző nem balga. Pontosan meg tudja különböztetni az igazat és a valódit, és bizony észreveszi, hol lyukas a függöny. De nem szól, s mindaddig nem is érzi magát becsapva, amíg a színpadon játszók megtisztelik őszinteségükkel, hitelességükkel, tehetségükkel és jó szándékukkal. A finom ízlésű közönség ugyanis sok mindent kibír és eltűr, de egyet nem: a hazug ripacsot... Az olyan mutatványost, aki mindenféle alázat nélkül, beteges gátlástalansággal játssza le kollégáit a színpadról, lenézve színészt, közönséget egyaránt. Meglehet, hogy eleinte zajos sikereket arat produkciójával, s rövid távon talán őt igazolja az élet, de előbb-utóbb még a legbárdolatlanabb lélek is ráébred, a színpadi ember csak egyféle lehet: hiteles.