Magyar hangja... [antikvár]

Bevezetés: "Egy ésszerűbb világban, például a középkorban, máglyán égették volna el azokat, akik ezért a Műveletért felelősek" - jelentette ki a húszas évek végén Jean Renoir, a kor híres filmrendezője. A szinkronizálás munkáját boszorkánysághoz hasonlította: "egy ember testébe attól teljesen idegen hangot ültetnek". Hosszú utat kellett megtennie a szinkronizálásnak ahhoz, hogy eljusson a Művelettől a Művészetig. Ezt az utat kívánja bemutatni ez a könyv a hangosfilmtől napjainkig. Természetesen elsősorban a magyar szinkronizálás történetét követjük nyomon a könyv lapjain, amely 1935-től, az első magyar szinkronizált film létrejöttétől számíthatja kezdetét. Azóta, amióta a szinkronizálás megszületett, a műfajt ellenzők és pártolók tábora kíséri. Ezer érv és ellenérv ütközött össze már miatta. Ennek ellenére a szinkronizálás tovább fejlődött, csiszolódott, és a filmművészet sajátos ágává nőtte ki magát. Rendezők, dramaturgok, hangmérnökök, vágók, asszisztensek, gyártásvezetők és a szinkronizálást elősegítő, egyéb feladatokkal bíró munkatársak tanulták meg ezt a szakmát magas szinten. Nagynevű színészek juttatták el a szinkronizálást játékukkal művészi fokra. A közönség pedig a mozi vászna vagy a tévé képernyője előtt már csak akkor lepődik meg, ha nem szinkronizálva kapja a filmet. A néző hozzászokott a magas művészi színvonalú szinkronhoz, megtanulta az alkotók nevét, tudja, hogy ki kinek a magyar hangja, és a legnagyobb dicsérettel akkor illeti a szinkront, ha úgy vélekedik: észre sem vettem, hogy szinkronizálva van!