Szentandrássy [antikvár]

PORTRÉVÁZLAT SZENTANDRÁSSY ISTVÁNRÓL SzENTANDRÁSSY IsTVÁN, 1992 (fotó: Lorka György) üstökösként emelkedő alkotói pálya a Szentandrássy Istváné. Vagy inkább mégis olyan, mintha valaki egy őserdőn küzdené át magát. Vagy még inkább, mint aki a mélységből feljut egy széljárta magaslatra. Illyés Gyula az alkotói pálya és a személyes sors összefüggéseiről szólva arról elmélkedik, hogy a társadalom természete olyan, hogy mindenki fölfelé törekszik, ahogy a buborék a mélységből a víz felszínére tör. Éppen ezért útja során annál több tapasztalatot gyűjt össze valaki, minél mélyebb rétegből indul el, minél több emberi magatartással, szereppel ismerkedik meg. A művész számára legfontosabb az az élmény, az a tapasztalat, amit megélt, hiszen ebből építkezik, ebből alkotja meg műveit. Éppen ezért, aki a cigánysors mélységeiből indul, a többiekhez viszonyítva mélyebb, gazdagabb művészeti tapasztalatot szerezhet. Feltéve - tegyük hozzá - ha elég nyitott a világ birtokbavételére, az élmények befogadására, és elég erős ahhoz, hogy le tudja győzni az előtte tornyosuló akadályokat, és elegendő a lelki ereje ahhoz, hogy kibírja azokat a pszichikai terheket, sérüléseket, amiket a világ és önmaga okoz magának, és megőrzi azt az érzékenységet, ami a művészi alkotásnak is feltétele. Szentandrássy István törés és torzulás nélkül tudta végigjárni ezt az utat, képes volt „jóvá írni a rosszat" (1), kivételes lelkierővel, lelki egészséggel, etikus tartással alakította magatartását, alkotói világát. A feltöltekezés és a készülődés évei Szentandrássy tapasztalatainak alaprétegét a vidéki élet, a falusi és kisvárosi életformák képezik. Egy Nógrád, majd egy Heves megyei község patriarchális körülményei között ismerte és szerette meg a falusi életformát: „Barátaimmal nyáron csapatban szedtük és ettük a félig érett gyümölcsöt A csend uralta ezeket a házakat, feszülettel, Mária-képpel a falon, igazi falusi bútorokkal a szobákban Ha netán egyedül voltam, soha nem unatkoztam, figyeltem a természetet és a községben zajló életet." (2) Az életnek ez a természeti ritmussal való egybehangolódása nyugalommal töltötte el. A természettel, a növényekkel, az állatokkal való bensőséges viszonyt a gyermekkorból hozta magával, s talán a minden létező harmonikus egységének élményét is. Nagyon erős, az egész későbbi életszemléletet is meghatározó élmények voltak ezek, a minden élővel való kapcsolatteremtés képessége ekkor alakult ki benne: „Én olyasmire gondoltam, hogy az ember odamegy és megsimogat egy fát. A fával csak erőszakos állapotban tudunk tárgyalni. Tehát ha az ember odamegy és megsimogat egy fát, akkor az emberek ezt nem nagyon tudják elfogadni, hogyha elfogadják, akkor is rosszul. Vagy azt mondják, hogy ez túl romantikus - ezt mondja az értelmesebbje - vagy azt mondják, hogy ez hülye. Pedig próbáld meg egyszer! Egyszer karolj át egy fát! Azt hiszem, akinek volt egyszer ilyen tapasztalata, az tudja, mi az, átkarolni. Hogy micsoda biztonságot tud adni. Hogy mennyire fontos, hogy az ember ilyen közeli kapcsolatba kerülhet dolgokkal." (3) A paraszti munkába is belekóstolt, teheneket és lovakat legeltetett. A falu határában lévő cigánytelepen a gyerekekkel barátkozva, a lovak gondozásában is részt vehetett. Itt tanult meg lovagolni, szőrén ülte meg a lovat. Gyermekkorában szerette meg és kezdte tisztelni ezeknek a nemes állatoknak az intelligenciáját, önérzetét, azt, hogy meghálálják a tisztességes gondoskodást, és nem felejtik, hanem visszaadják a komiszkodást. Ahogy a fákkal, úgy a lovakkal is bizalommal teli, szeretetteljes kapcsolatot tudott teremteni. Gyermekkorában éjszaka kiszökött a lovakhoz az istállóba, és megsimogatta őket: „Aztán még éjjel is megjelentek. Álmomban anyám elé lovagoltam. Feltétlenül találkozni akartam vele." (4) Külön sajátos csoportot képeztek a falu társadalmában a cigányzenészek. Kis, keskenyre vágott