A művészet Mátyás király udvarában I. (töredék) [antikvár]

Részlet: "„Haec, antiquitatis Hungaricae amor suasit adscribere." (Bél, M.: Notitia Hungáriáé Novae. III. Viennae, 1737. P- 523-) F Ennek a könyvnek felette viszontagságos története van. Egyrészt nagyon hosszú ideig, másrészt mégis aránylag rövid idő alatt készült el. Évtizedeken át foglalkoztatott a téma — az egyetemen az első szemináriumi dolgozatom Giovanni Dalmatáról, Mátyás szobrászáról szólt —, s mégis a munka folytatásában több éves, sőt évtizedes kihagyások voltak. A témát professzoromtól, Hekler Antaltól kaptam, majd megbízatás formájában az akkori kultuszminisztériumtól. Abban az időben ez a téma nem volt népszerű. A XIX. század végén oly élénk Hunyadi-kutatások teljesen ellanyhultak; a művészettörténet-írás pedig néhány rendszertelenül idézett adatra és ötletszerűen felsorolt emlékre szorítkozott. Ezeket azután más-más változatban kiadványról kiadványra ismételgették, de lényegileg alig haladták túl Csánki Dezső (1883) és Eugéne Miintz (1895) tanulmányait. E sorok írójának szeme előtt más lebegett: forráskiadvány és műemlék-katalógus; ha csak a meglevő anyagról is, de ha lehetséges, akkor új anyaggal bővítve. A munkát az olaszországi levéltári és könyvtári kutatásokkal kezdtem meg 1925, 1926 és 1927-ben. A magyarországi renaissance emlékanyag összegyűjtését lényegileg 1930 és 1935 között végeztem el, de ez már Mátyás korát messze túlhaladta. A magyar renaissance területi elterjedésére, hosszan tartó életére s hazai sajátságaira nézve gyűjtött új és nagy anyag érdeklődésemet is más irányba fordította, elsősorban az erdélyi művészet felé. Viszont 1937-ben, olaszországi tanulmányutam alkalmával, rendszeresen kutattam a Mátyás-kori renaissance emlékek analógiáit, főként Toscanában. Ugyanez évben kaptam megbízást Lukinich Imre történészprofesszortól arra, hogy a készülő Mátyás Emlékkönyvbe két fejezetet írjak: az egyiket Mátyás, ikonográfiájáról, a másikat Mátyás építkezéseiről. Mindkettő elkészült 1939-ben; az első meg is jelent 1940-ben, a második azonban nagy terjedelme miatt nem. Ekkor vetődött fel a gondolat, hogy külön kötetben kellene kiadni, de kiegészítve a többi műfajról (szobrászat, festészet, miniatúrafestészet, kézművesség) szóló fejezetekkel, amelyekhez az adatgyűjtést amúgy is már korábban elvégeztem. Az új, bővített terv szerint az Adattár kézirata 1940 őszére elkészült, a tanulmányi kötet megírása pedig 1941-ben fejeződött be. Egyidejűleg Lukinich professzor fáradhatatlanul azon igyekezett, hogy a közöny és egyéb nehézségek ellenére a könyvhöz kiadót találjon. Több sikertelen kísérletezése és háromévi fáradozása után a Magyar Tudományos Akadémia 1943-ban Petrovics Elek nyugalmazott múzeumi főigazgató és Domanovszky Sándor történészprofesszor bírálatára vállalta a könyv kiadását; mire 1943 nyarán átadtam a nyomdakész kéziratot. A nyomdai munkálatok ez időtől kezdve 1944 decemberéig, jóllehet háborús viszonyok között, de mégis meglehetősen zavartalanul folytak. Ezalatt elkészült 20 ív klisé és az Adattár szövegéből 120 nyomtatott oldal, azaz a budai palotára vonatkozó teljes rész, amelyet 1944. november 15-én imprimáltam. Két hónappal később felette kockázatos körülmények között kellett kimentenünk a kéziratot pusztuló és utóbb leégett otthonunkból; a könyvhöz gyűjtött jegyzet- és fényképanyag azonban odaveszett" Ezután hosszú szünet következett, mígnem a tervezett könyv i9S2-ben újból belekerült a Magyar Tudományos Akadémia művészettörténeti munkatervébe. Az első kézirat lezárásától eltelt közel tíz esztendő alatt azonban egyrészt rengeteg új anyagot gyűjtöttem, másrészt a rendkívül jelentős ásatások eredményei is felhalmozódtak,"