Ferenczy Béni estéje [antikvár]

A János Kórház főbejáratával szemben álló muzeális sebészeti pavilonban, mindjárt a bejárat mellett balra nyíló kis különszobában, a kertre néző ablaknál, a sarokban vívta szörnyű harcát 1967 májusának végén Ferenczy Béni - nem az életért, hanem a halálért, tizenegy napig. Mintha az életnek nevezett halálos akadályversenyen a külvilág nem gondoskodna elég nyomorító csapdáról, veremről és buktatóról, vannak, akiktől beléjük programozott biológiai sorsuk még a megsemmisülésért is iszonyú külön sarcot követel. Ferenczy Béniben az életösztön, a tudat ellenőrzéséből most már teljesen és végleg kicsúszva, redukált szükségprogramra váltott át, és hihetetlen energiatartalékokat mozgósítva, makacsul ragaszkodott saját automatizmusainak öncélú működtetéséhez. Az élet maga föladta az akaratlagos mozgás, a tudat, a külvilággal való minden kapcsolat pozícióit, és legbelső vonalai mögül védekezett tovább. A több mint tizenegy éve félig béna test, amelynek rendszeres napi mozgásrutinja az ágy-karosszékfürdőszoba háromszög néhányszori körülsétálása volt, botra és feleségére támaszkodva - most egy edzésben lévő versenyfutót megszégyenítő teljesítményt nyújtott. Egy futó szíve legfeljebb néhány óra hosszat bírta volna, mondta az egyik orvos; az övé tizenegy napig, sőt. Az orvostudomány, mi mást tehet ilyenkor, tőle telhetően nyújtotta az agóniát, s a ziháló légzésre redukált anyagcserét vitaminokkal dúsított