Királyi szolgáló [antikvár]

1241 novemberében irtózatos vihar tombol az adriai tengeren. A szél üvöltve száguldoz Trau várának bástyái és tornyai között. A magyar menekültek közül senki sem alszik ezen az éjjelen. Szorongó szívvel hallgatják a vihar zúgását és haza gondolnak Magyarországra, ahol a pogány tatár ellen élethalálharcot vív a magyar.Az emeleti sarokteremben az ablaknál áll Mária királyné. A tengert nézi, a harsogva alázúduló hullámhegyeket. Egyedül van. Egyedül akart maradni gondolataival.Ez a vihar felkavar lelkében minden gyötrelmes emléket. Az ordító tenger, a visító szél a kétségbeesésig fokozza a szívében már-már elcsendesülő fájdalmat. Nem tudott aludni, ez a szörnyű hangorkán kizavarta nyoszolyájából, ide vánszorgott a tengerre néző ablakhoz. A magas kőpárkányig nem hatol a sistergő kavargását és hallani a dübörgő hangokat. Oh, máskor is szerette nézni a vihar lenyűgöző tombolását. Ott messze Magyarországon, a hegyen épült esztergomi palota ablakából nem egyszer nézte még boldog asszony korában az elemek harcát, de most, mikor a fájdalmak, a gyötrelmek napjai virradtak reá, ez a vihar, ezek a hangok elviselhetetlenül kínozzák.Szüntelenül maga előtt látja a két koporsót, leánykái sápadt, édes arcocskáit, a hunyt pillákat, amik semmiféle sírásra, könyörgésre, hívásra nem nyíltak fel többé...