Kis írások nagy művészekről [antikvár]

Régi írásaimból szedtem össze egy marékra valót. Volt mindeniknek valamelyes aktualitása. Ám az alkalom csak arra volt jó, hogy művészek lelkébe pillantsak be. Keresztül-kasul jártam a megszentelt helyeket, hol művészek éltek, dolgoztak, szenvedtek: meghallgattam, mit mondanak a kövek, mit a régi házak, festmények és szobrok. Élményeimről számolok be, melyek egykor felrázták lelkemet. Hallottam nagy művészek vallomásait, belenéztem, szemökbe, figyeltem ráncba szedett homlokukat, amint fájdalmaikat, kétségeiket, vergődéseiket panaszolták. Elsárgult leveleket forgattam, melyek titkos szerelmeket lepleztek le. Egyiknél a gyűlölködés infernális mélységétől borzongtam meg, máskor szívük jósága hatott meg. Az egyiket a vakságtól való félelem embergyűlölővé tett, a másikat a mellőztetés halálba kergetett. Mily gúny csillant meg, mily alvilági szenvedély tombolt. Mily lágy mosoly suhant végig az ajkukon, mily prófétai ihlet zendült fel, mily mohó életvágy robbant ki, mennyi mellőztetésen érzett kin szaggatta lelkét e művészeknek, leolvastam vagy kihallgattam mindezt műveikből, életsorsukból vagy szavaikból. Ezek a kis írások így együtt többet mondanak talán, mint megjelenésük idején, egy napi életre kárhoztatva. Ha munkaasztalom forgácsai is, de művészekről szólnak, fájdalmaikról, reményeikről, lázálmaikról. Budapest, 1942 november hó Dr. Lázár Béla