Őrülten, mélyen [antikvár]

ELOSZO Az Alan halála utáni napokat leginkább az jellemezte, mennyi színész, költő, zenész, színműíró és rendező akarta kifejezni háláját mindazért a segítségért, amit nyújtott nekik. Nemigen ismerek mást ebben a szakmában, aki több feltörekvő művészt pártfogolt, vagy több nagyszerű művészt beazonosított és felismert, mielőtt kiválóságuk nyilvánvalóvá vált volna. Az utóbbi időben bizony elég sokan elárulták, hogy nem volt elég bátorságuk személyesen köszönetet mondani ezért. Nehezen közelítették meg Alant. Az én drága - hála istennek, tényleg ellentmondásos - barátomra jellemző ellentmondások közül talán ez volt a legérdekesebb: egyszerre volt rendkívül gondoskodó, és rendíthetetlenül távolságtartó. És természetesen egyáltalán nem tartotta távol magát a dolgoktól. Mindig ijesztően jelen volt. A kifürkészhetetlenség részben védőpajzs volt számára. Ha bárki odafordult hozzá, és kifejezte háláját vagy akár csak feltett egy egyszerű kérdést, olyan kedves fogadtatásban részesült, amelyről azok, akik nem ismerték, nem is álmodtak volna. És persze nem volt rendíthetetlen nyugalma sem. Én például egészen elképesztő módon ki tudtam hozni a sodrából. Olyankor nem kímélt, és ez igen jót tett nekem. Nagylelkű volt és provokatív. Veszélyes és vicces. Szexi és androgün. Férfias és különös. Lobbanékony és erőtlen. Finnyás és lezser. Folytathatnám a sort. Biztos vagyok benne, hogy mindenki hozzá tudna még tenni valamit. Volt benne valami végtelen bölcsesség. Ha magabiztosabb lett volna, és szóba jöhetett volna számára a korrumpálhatóság, feltehetően saját vallást alapít. Úgy gondolom, csalhatatlan ízlése volt, legyen szó kolbászról vagy lakberendezésről.