A Magyar Állami Népi Együttes [antikvár]

Maácz László '.U' BevezetőA második világháborút követő első években, a romba döntött országok újjáépítésének korszakában új színfoltok tűntek fel a népi demokratikus államok kulturális életében: hivatásos folklór-együttesek. Születésüket a kialakuló új társadalmi rend mindenütt elősegítette, szervezeti formájuk és művészeti célkitűzéseik kialakításához pedig sok helyütt hozzájárult a már korábban is működő szovjet együttesek ösztönző példája. A frissen alakuló társulatok természetesen hazájuk, népük művészeti tradíciójához kötődtek, a szellemi kultúra évszázados értékeit megőrző néphagyományhoz. Nem történt ez másként a lassan negyedszázados jubileumához közeledő Magyar Állami Népi EgyüttesseA. sem: ma ismert arculatát kezdettől fogva meghatározták a magyar folklór különböző értékei, táji változatai, s nem kevésbé a magyar művelődéstörténet más, főleg zenei hagyományai. Érdemes egy pillantást vetnünk ezekre az összetevőkre, így jutunk közelebb az együttes alaposabb megismeréséhez, műsorainak jobb megértéséhez is.A népművészet iránti érdeklődés első nagy hulláma Magyarországon csakúgy, mint Európa számos más országában is a XVIII. századi nemzeti küzdelmekhez, majd a múlt századi nemzeti felszabadító mozgalmakhoz, a haladó társadalmi változásokat sürgető reformmozgalomhoz kapcsolódott. Közismert tény, hogy a hazai népköltészet kutatása költőink és reformereink közreműködéséveléppen a szabadságharcot megelőző időszakban vett lendületet. Nem titok az sem, hogy a különböző zenei stílushatásokat eggyé olvasztó népies műzene, az ún. verbunkos zene, ugyancsak a reformkor társadahni közegében indult virágzásnak. Kevésbé ismert tény talán, hogy ugyanez az éltető társadalmi légkör nemzeti tánckultúránkra is ráirányította a figyelmet. Igaz, ezt az érdeklődést nem fémjelezhették olyan személyiségek, mint a híres cigányprímás, Bihari János, a népies műzenéből gyakran merítő Liszt Ferenc, vagy a népdalokat később is szívesen gyűjtögető Arany János, mégis valóságos művészeti tömegmozgalom sarjadt belőle. Az első magyar mezőgazdasági szakiskola, a keszthelyi Georgikon, növendékei már a század első évtizedeiben szinte rendszeresen tartottak pásztortánc-bemutatókat különböző ünnepélyeiken. Később még inkább erősödött a törekvés a nemzeti táncok megőrzésére, különösen a kulturális megújhodásért küzdő színtársulatok és a reformkori ifjúság körében. Ez volt az az idő a szabadságharcot megelőző évtizedekben , amikor a csárdás, nemzeti párostáncunk, már formavilágában is kialakult, s híre-neve az országon kívül is terjedni kezdett. S ez volt az a korszak, amelyben a vándor színtársulatok színészei versenyre keltek a budapesti báltermek fiataljaival a különböző néptáncok bemutatásábantáncukkal is nemegyszer tiltakozva a németesítő kulturális és politikai törekvések ellen.A korai népművészeti mozgaknak progresszív politikai tartalma érthetővé teszi, hogy miért nem támadt hosszú időre folytatásuk a szabadságharc bukása után. Nemcsak a legrebellisebb" Kos-suth-nóta, hanem általában minden magyar dal, sőt tánc is gyanússá, nemkívánatossá vált. Évtizedekre volt szükség, míg a tudományos kutatás, majd később a népművészet szélesebb körű társadalmi kultusza ismét erőre kaphatott. Afról persze a századforduló előtt aligha lehetett szó, hogy a folklórkutatás, a társadalmi mozgalom és a hivatásos művészet erőfeszítései egybehangoltan, egymás eredményeire támaszkodva alakuljanak. Sorra megjelentek ugyan a különböző népköltési gyűjtemények, a paraszti hitvilágot és népszokásokat vizsgáló monográfiák, de tőlük függetlenül, többnyire elszórtan, spontán-amatőr formában jelentkeztek csak a folklór igényű színpadi fel-