Tér-Kép-Idő [antikvár]

VENCSELLEI ISTVÁN ÉLETFÁJA Valódi életfa nincs. Az életfa jelképe azonban ősidők óta átszövi az emberi gondolkodást. Fent a látható törzs és korona, lent a láthatatlan gyökérzet oly sok élmény, kérdés, válasz kifejezésére bizonyul alkalmasnak. Kifejezheti élet és halál, búcsúzás és újulás folytonosságát - vagyis az emberi sorsot. Nyilván a sorsára ébredő ember teremtette meg az életfa jelképét. A jelkép aztán erre a teremtő emberre magára is érvényessé vált. Hiszen minden eredeti és maradandó emberi alkotás az életfa törvénye szerint épül - a törzs és a korona akkorára terebélyesedik, amilyen mélyen a gyökérzet belekapaszkodik a tápláló és megtartó talajba. Életfa és életmű ebben azonos. Életműről beszélünk itt, nem egyes művek halmazáról. Megesik ugyanis, hogy ezer kép vagy vers csak ezer darabot tesz ki, viszont száz kép vagy vers életművé emelkedik. Utóbbit, az életművet az emberi indíték és a művészi alakítás ereje együtt növeszti magasra. Mindezzel most Vencsellei István különösen gazdag művészetét jellemezzük. Főleg abban különös ez a művészet, ahogy a fényképészet gépies látását és ipari, műszaki, vegyi, digitális eljárásait a szellemi alkotás szolgálatába állítja. Vencsellei Istvánnak előbb ezzel kellett megküzdenie. Méltatlan volna, ha ezt a határt homályban hagynánk. Évtizedes megfeszített tanulásról és kísérletezésről, szigorú és következetes belső összpontosításról feledkeznénk meg. De ez a határ magyarázza azt is, hogy a művek halmaza életművé bontakozott, bontakozik. Vencsellei István eddigi hetvenöt évét a művésszé válásnak ez a határa osztja két szakaszra. Bizony, már harminckét évesen vállalta a nyilvános művészi bemutatkozást. Attól fogva, 1966-tól aztán a fényképészet eszközeit alkalmazó önálló művészként halad a pályán. A szabálykövető besorolás fotóművésznek nevezi. De miért nem képzőművésznek? Meglehet, a művészet rendszertanát egyszer majd épp Vencsellei István életműve bírja rá a helyesbítésre. Erről a különös módon jelentkező és kü- lönösen gazdag életműről szól ez a vázlat. Vencsellei István 1953 tájt ismerkedett meg a fényképészettel, a debreceni városi lapnyomda ipari tanulójaként. Helyi újságoknak is kezdett dolgozni. „Volt egy egyszerű Practica gépem, egyszerű alapobjektívvel. Ennek a technikai szegényességnek pozitív hatása is volt - emlékezik egy nyilatkozatban. - Jobban és pontosabban kellett válogatnom témában, megoldásban. De ez a válogatás a saját törvényeim szerint történt". Hát ebből a saját törvényből bontakozott ki az életmű. Nem könnyen és nem gyorsan hagyta maga mögött a tanulás és a kísérletezés éveit. Közben riportképei folyamatosan megjelentek helyi és országos lapokban. „Nemcsak az embert igyekeztem mindenbe belevinni, hanem olyan érzelmi és gondolati hátteret is, ami a személyességet kifejezte" - mondja erről. A belső érlelődést fölöslegesen nem siettette. Az előkészülettel nem takarékoskodott. Lakásában, műtermében, raktárakban mintegy 150-160 ezer negatív hever. Vencsellei Istvánnak volt és van miből válogatnia. De minek alapján válogat? Miért várt 1966-ig az első sajátos arculatú kiállítással? Ezt a kiállítást a debreceni Déri Múzeumban rendezték, Elmúlás címmel. A cím, a válogatás és a rangos intézmény Vencsellei István művészetének egyedi minőségét és szemléletének hitelességét erősítette meg. A fekete-fehér képek a széthulló és süllyedő, mert széthullásra és süllyedésre kényszerített hagyományos paraszti világot ábrázolták. A kiforrott szemléletben a látvány, az élmény és a történetiség széles összefüggései találkoztak. Erre érdemes volt várni. így érkeztünk oda, hogy szemügyre vehessük a hetvenöt éves művész életfáját. Személyes sors, családi sors, nemzeti sors és művészi sors jelképes életfája ez. Mély gyökérzettel, szilárd törzzsel és terebélyes koronával áll előttünk. Messzire ereszkedik a múltba, egyszersmind fontos üzenetet küld a jelennek