Vándorlásaim a nagyvilágban [antikvár]

Immár hosszú évek óta a fénykép forradalmának korát éljük. A fotó vizuális kultúránk alapja. A média legszuggesztívebb eszköze a kép, a képek özöne, melyek digitális technika jóvoltából (?) egyre egyszerűbben ömlenek ránk. Evvel a képözönnel, mint információkkal is sokszor nehéz mit kezdenünk, s nehéz tájékozódnunk, hát még esztétikai értelemben! Még fotográfiai, kifejezetten fotóművészeti kiállításokon is egyre több esetben háttérbe szorul az esztétikum, s központba kerül az ötlet, a pillanat által megragadott erőszak, az embervilág profán, közönséges jelenségeinek sora. Pedig a fotográfia által teremtett kép lehetőséget ad az emelkedettség olyan megközelítésére is, amikor nem csak a témából eredhet ez a magatartásbeli viszonyulás és eredmény, hanem azt a művészeti hozzáállás hozza létre. Nos Bea Imre megszállottan ennek az emelkedett esztétikumnak a megragadója, méghozzá úgy, hogy bárhol jár a világban erre képes, vagyis olyan képeket készít, melyek nem csak technikai értelemben elsőrangúak, hanem sajátos belső erkölcsiségük is van. Különös talán ezt olvasni akkor, amikor tudjuk, látjuk, hogy Bea Imre igen sok esetben nem is az emberrel együttes környezetet, várost fotografálja, hanem majdhogynem temészetfotós.