Életemről, művészetről [antikvár]

írásai is szűkszavúak, mint a szobrai : soha fölöslegesen nem beszélt, nincs henyén odadobott szava, megvetette a pátoszt, a Urai szenvelgést. „Nem őszinte''' — igy summázta rövidre ítéletét az olyan szobrászról, afhi eltért igaz útjáról a megrendelők, hamis tetszés kedvéért. „Nem is l ú az, ha szobor'' — felelte a debreceni rokonnak, amikor kifogásolták lovas szobrát. És ebben minden benne van, minden esztétika lényege, alapja. Máskor meg : „Szobrot ksll csinálni, mert az marad meg, nem a modell.''' Nem az anatómiai hitelességre törekedett, hanem az eszmeire, anélkül hogy valaha is idealizált volna. Egész életében csak a lényeges dolgokkal törődött. Ki tudott kapcsolni minden fölöslegest és mellékest. Művein nincsen semmi külsőleges, ami a lényegről elterelje a figyelmet. Szumirok, egyiptomiak, ógörögök bátorították, hogy azt mondja el szobraival, amire sem a zene, sem az irodalom nem képes, ami egyedül a szobrász feladata. Pedig a tájékozatlant gya,kran a szemfényvesztés téveszti meg, s fellengzős témákban előbb találja tetszését, mint az irodalmi mondanivalót nélkülözőkben. Rodint nem szerette, s a témát karikatúráira bízta — de ott tartotta őket zárva kis szekrényében. Még ezekben is csak a szohrászi mondanivaló érdekelte. Élete anekdotáit nem zárta el, szájról szájra járnak. Aki ismerte, tudott a töiié-neteiről is. Már életében klasszikusra csiszolta őket. Ha hozzájuk teszünk, meghamisítjuk őket, ha elveszünk belőlük, értelmüket, hangsúlyukat sértjük meg. „Nem is lú az, ha szobor.'" Ezt tovább egyszerűsíteni nem lehet, s még átfogalmazni sem. Plasztikusak, világosak élete megőrzött epizódjai, elvei. Mint ahogy szobrait sem csiszolta simára, stílusára, is jellemző a sajátos „rusztikus klasszicitás". Tömör, tiszta logika, biztos ítélet, a lényegre redukált mondanivaló — utánozha.tatlan egyéni ízzel, közvetlenséggel, naiv zamattal. Ereje, súlya va.n m,ondatainak, jelzőt alig