Azok a rádiós évtizedek.../... és azok a rádiós évek [antikvár]

Idézet az Encyclopaedia Britannica A televízió és rádió művészete című cikkéből: "Amikor az 1920-as években megindult a rádiózás, a film már elismert művészi megjelenési forma volt. A rádiózást viszont csak egyszerű, de potenciálisan nagy hatású médiumnak tekintették, amely alkalmas arra, hogy információkat szolgáltasson, és továbbítson bizonyos művészeteket, például a zenét. A rádió művészeti lehetőségeit nem tárták fel a harmincas évekig... A rádió volt az egyetlen médium, amelyben az előadók láthatatlanok maradtak közönségük előtt. A rádiósok eleinte a színpad vagy a szószék stílusát igyekeztek alkalmazni: a tapasztalatlan rádiós nagyszámú közönségben gondolkodott, s mesterségesen felfokozott stílusban szólalt meg, ami semmiképpen nem felelt meg az új médiumnak. Hiszen hallgatósága a valóságban kisebb csoportokból vagy egyedekből állott, akik rendszerint otthon vagy gyakran más elfoglaltság közben fesztelen körülmények között hallgatták a rádiót. A rádiós művészi kifejezés alapkérdése az volt, hogy ezekhez az új körülményekhez alkalmazza módszerét és stílusát..." Amikor Magyarországon megindult a rádiózás, volt mire alapozni. Hogy újra az Encyclopaedia Britannicát idézzük: "A fémvezetéses kereskedelmi hírmondó (broadcasting) a legfejlettebb Budapesten volt, ahol 1893-ban indult el. A századfordulón már 6500 előfizető volt ebben a városban. Zenét, híreket, tőzsdei tudósításokat, sőt drámai műsorokat is közvetítettek a fémvezetéken akár napi 14 órán át. Ez a rendszer egészen addig működödtt, amíg a XX. században át nem vette szerepét a rádió. Hasonló rendszereket fejlesztettek ki Londonban és Párizsban." Csak egy név hiányzik a világ legismertebb lexikonában megjelent tájékoztatóból: Puskás Tivadaré, a telefonhírmondó feltalálójáé, akiben először fogalmazódott meg az a gondolat, hogy információs-szórakoztató anyagot elektromos úton egy központból tetszés szerint megfelelő létszámú hallgatósághoz lehet továbbítani.