A némafilm egyetemes története 1895-1929 [antikvár]

Lapélek maszatosak.
Most, hogy hamarosan 100 éves lesz a 20. század legizgalmasabb művészete, a film, talán sokaknak eszébe jut majd: milyenek is lehettek a kezdetek? Hogyan lett a bűvészmutatványból, vásári látványosságból önálló művészeti ág? Milyen lehetett „a film őskora és hőskora"? Hevesy Iván, az 1966-ban elhunyt művészettörténész és műkritikus csaknem egyidős volt a filmmel, lelkes hívéül szegődött, és a kezdetektől figyelemmel kísérte fejlődését Alapos tudósként adatokat gyűjtött, filmek és jellegzetes irányzatok sajátosságait elemezte, hasonlította össze a „régi" művészetekkel. Könyve mégsem hagyományos tudományos mű, hanem a művészetrajongó kutató felfedező kalandja, aki teljesen tisztában volt azzal, amivel valószínűleg kevesen akkoriban: hogy „a művészettörténet legszebb, legizgalmasabb korszakának lehetett szemtanúja: új művészet született meg szeme láttára, új forma, új mondanivalókkal, aminek néni volt mása a görög tragédia, a színpadművészet kialakulása óta". Hevesy több évtized filmtörténetét átfogó munkája a magyar filmelmélet egyik legjelentősebb teljesítménye. Arra is rávilágít, hogy a némafilm nem pusztán a film korai, kezdetleges szakasza, hanem saját törvényekkel rendelkező, s a hangosfilm megjelenésével sajnálatosan eltűnő, önálló művészet.