Az amerikai némafilm [antikvár]

Amikor kezünkbe veszünk egy moziműsort, a programon végigfutva megállapíthatjuk, hogy a vetített filmeknek legalább kétharmada amerikai. Túlnyomó többségük sikerdarab, kommerciális termék, művészi kvalitásuk vitatható. A hatásmechanizmus azonban mégis elementáris: gyors - didaktizmustól sem mentes - cselekményvezetés, plaszticitás, közérthetőség, professzionalizmus... Leggyakrabban e kifejezésekkel méltatjuk, szapuljuk őket. Természetesen tévedés lenne az amerikai mozi egészét a Schwarzenegger- vagy Van Damme-opusokkal azonosítanunk, de az is tény, hogy az Egyesült Államok mozihistóriájában, de az is tény, hogy az Egyesült Államok mozihistóriájában, a szubkulturális kísérleti filmeket leszámítva, tömegfilm és művészfilm soha nem határolódott el egymástól olyan élesen, mint Európában. A mai amerikai moziban tapasztalható tendenciák jobb megértéséhez a kezdetekig kell visszanyúlnunk: a hetedik művészet kőkorszakához és naiv gyermekkorához, az 1895 és 1928 között világhódító némafilmhez. Természetesen magáról a korról sem feledkezhetünk meg: a világháború előtti viktoriánus erkölcsökről, és az azok ellen fellépő új generációról. E kettősséget legjobban a Griffith konzervativizmusa és Erich von Stroheim modernizmusa közötti ellentét szemlélteti. Ők könyvünk "kulcsszereplői": az amerikai néma múzsa kettejük köré összpontosult. Az egyik (Griffith) nyelvtant teremtett, a másik (Von Stroheim) e nyelvtant forradalmi tematikával gazdagította...