Négy húron pendülök [antikvár]

A kerek születésnapok szinte kínálják magukat az ünnepeltnek: álljon meg, tekintsen vissza az addig megtett útra. Van, aki tagadja, van, aki bevallja, de biztosra veszem, hogy ezzel mindenki így van. Én nem tagadom, sőt kimondottan örülök a számvetés lehetőségének. Örömmel nézek vissza. Van mire. A visszatekintő perspektívája más, mint az úton lévőé. Utólag sokkal jobban megérti az összefüggéseket, párhuzamokat, ellentmondásokat. Másképp látja magát az utat is, amely hol hepehupás volt, hol biztonságos, soksávos autósztrádára emlékeztető. Az életem, visszatekintve, egyszerre tűnik tipikus művészsorsnak a 20. század második feléből, és teljességgel egyedinek. Én utólag szépnek látom, de szerencsém van: néhány szomorú momentuma ellenére közben is szépnek láttam, hála annak, hogy már korán sikerült megtalálnom azt a hivatást, amely mindmáig boldoggá tesz. Egyik emlék hívta elő a másikat, ezért visszaemlékezéseim talán kissé csapongóak, nem tartják magukat szigorúan az időrendhez, de ez nem baj. Képzeljenek el egy kandallót, előtte karosszékben egy fiatal férfit, akiről azt mondják, nyolcvanéves. Ezt ő maga nem nagyon hiszi el, pedig megdönthetetlen bizonyítékok vannak rá. Szóval most ott ül a karosszékben és mesél. Ez a nyolcvanéves fiatalember én volnék. Elmondom, hogyan volt ez az első nyolcvan, mert mindjárt kezdődik a második. London, 2016 júliusában