Kiskunhalasi krónika [antikvár]

A szerző előszava Jelen munkám anyagát részint a levéltárakban sárguló papírosok sokat magyarázó soraiból, részint a szájhagyományok után 50-60 esztendőkre visszanyúló gyűjtőmunkám eredményeiből állítottam össze. A szájhagyományokból gyűjtögetett adatok is lényegükben és számos esetben olyan történésekről, intézkedésekről és nagyobb eseményekről számolnak be, melyekről ezidáig csak keveset vagy egyáltalán nem beszélt még a krónika, de igazságukat, megtörténtüket alapjaiban el kell fogadnunk, mert azokat nemcsak, hogy értelmes, szavahihető emberek legalább nagyjából egyező elbeszélései, de számos esetben régi kalendáriumi és más kézírásos feljegyzésekkel való egyezése is jól alátámasztják. Ha mondókáikat a szájra is markosabb öregek itt-ott fűszerezték is, alapjában megtörténteknek fogadhatjuk el azokat, megörökítésük pedig kívánatosnak, sőt szükségesnek mutatkozott, már csak azért is, mert a mai rohanó magyar életben a régi hagyományos dolgok, tréfás esetek vagy anekdoták lassan egyaránt elporlódnak, ködbe vesznek. Hogy ennek a nemszeretem állapotnak a Kiskunságra vonatkozóan még idejében nyakát szeghessem, néhány arra alkalmas, pennaforgató öreg parasztemberrel az elmúlt idők nyomósabb eseményeit - amiket nekem már elbeszéltek - gólya- vagy lúdtollakkal le is írattam, s írásaikat, könyveiket több ezer oldalnyi terjedelemben 1948-ban és folytatólag a budapesti, majd a halasi múzeumokban helyeztem el. Legrégibb helyi adatgyűjtőnk Révész György volt. 13 kötetes, több mint százéves és a református egyház által 1874-ben megvásárolt, s a gimnázium régiségtárában elhelyezett kéziratos munkáiból - azok elkallódhatására is gondolva - az 1930-as években a hivatalomtól és családomtól elrabolt vagy szabadidőmben számos, igen értékes és egyedülálló adatokat, rajzokat lemásolgattam. Ez szerencse volt, mert ezek a pompás kötésű kéziratok az 1944. évi háborús cselekmények folytán elkallódtak. Ugyanezidőben az egyház levéltára is elveszett a gimnáziumban; a papírok egy részét a pedellusok tüzelték fel, más részük zúzdába került. Betetőzésül a halasi levéltár összes anyagát a halasi tudományos kutatók tiltakozása ellenére Félegyházára telepítették át. (1987-ben a levéltár visszakerült Kiskunhalasra. Sz.A.) 1950-ben nyugállományba kerültem, és megbízást kaptam egy helyi múzeum létesítésére. Ekkor a gimnáziumban még megmaradt 64 darab tárggyal és szekrényekkel, majd egy gyűjtögető paraszttól, Molnár Ferenc barátomtól szerzett értékes és mintegy 1000 darabból álló régiséggel, s azokhoz a magam részére szerzett tárgyakat is díjtalanul hozzáadva vetettük meg alapját a ma már virágzó Thorma János Múzeumnak.