A magyar nyelv fejlődéstörténete [antikvár]

BEVEZETÉS A NYELVI VÁLTOZÁSOKRÓL ÁLTALÁBAN Már Hérakleitosz, az epheszoszi görög filozófus megállapította, hogy a világ szakadatlan változásban van; híres mondása: „minden folyik" (panta rhei) az állandó mozgásnak ma is gyakran hangoztatott jelmondata. Ez az alapvető filozófiai tétel a nyelvre vonatkoztatva már Kazinczy munkájában (Orthologus és neológus nálunk és más nemzeteknél) így olvasható: „Egyedül a kiholt nép nyelve nem változik többé: az élő népek nyelve minden nyomon változik, s örökké fog változni, hasonló a Horác Folyamjához, melynek elfutását a paraszt csak váija, s az mégis fut, változik, s az marad, ami volt". Ha a nyelv igazi lényegével akarunk megismerkedni, akkor annak fontos jellemző vonását, az állandó változást kell itt tekintetbe vennünk. A nyelvi változás azonban bonyolult, és annak legfőbb sajátságai a következők: A nyelv alapvető elemeinek (hangrendszerének, szókincsének, nyelvtani rendszerének) változása csak igen lassú folyamat, és ezért nem okoz a nemzedékek között megértési nehézséget. Az idősek és fiatalok nyelve között észlelhető ugyan különbség (pl. oskola — iskola, kezönk — kezünk), ez azonban a megértést nem zavaqa. Ebből következik egyúttal a nyelvi változás más sajátsága: az új nyelvi forma megjelenésével nem tűnik el a régi, a hagyományos, hanern még sokáig él a konzervatívabb egyének nyelvhasználatában. így párhuzamos (régi és új) formák élnek együtt a nyelvben, és a változatosság, szinesség egyik okozói. A régi nyelvre ez a változatosság: a régi és az új formák együttélése különösen jellemző, és igen bonyolulttá teszi az elemzést (vö. B. Szerebrennyikov: NyIK. II, 2,14). A Halotti Beszéd gimilcictul (olv. gyimilcsiktül) alakja után 1222-ben jelentkezik az ;> ü labiaUzációjával a gyümölcs (1222: gumulc, OklSz.), de még sokáig él tovább az eredeti (/ hangot tartalmazó) alak is. Az egyenlőtlen (de valóságos) változás más példája, 1222: potok, 1258: patak, de 1261-ben újból van adat a régi formára: Feketepotok, ezután még ingadozást észlelünk, majd 1328-tól állandósul a nyílt magánhangzós alak: Sowpatak (olv. Sóupatak, OklSz.). Jegyzetünkben a fejlődés egyenes vonalát követjük, de a szövegelemzésben megismerkedünk a fejlődés valóságos, de egyenlőtlen menetével is. A változás iránya jellemzője a nyelvnek, és szorosan'összefügg a társadalmi igénnyel. A fejlettebb társadalomban élő emberek fejlettebb gondolkodása kifejezőbb, tehát gazdagabb nyelvet igényelnek, ezért a változás előrehaladó jellegű, vagyis tökéletesedés. Az egyszerűbb nyelvi formák fejlődésük folyamán gazdagodnak, bonyolultabbá válnak, és ezzel a fejlettebb gondolkodású ember árnyaltabb, finomabb gondolatainak kifejezésére is alkalmassá válnak. A nyelvi gazdagodás különösen jól észlelhető a gazdag magyar névszói ragozás. kiterebélyesedésében. Eredetüeg (még a finnugor korban) csak négy egyszerű határozó ragunk volt, ezek a lokativuszi -t, és a lativuszi -é előzménye (tővéghangzó utáni -k,) és az ablativuszi -/ de ezek felhasználásával a viszonyjelölésnek gazdag ragozási rendszere fejlődött ki (összetett határozóragjaink). De a fejlődés nem jelent okvetlenül formai gazdagodást, mert ez megnyilvánulhat az alaki 3