Háborúk orvosa [antikvár]

Előszó Járom a világot, hogy keressem a bajt. Egyfajta szenvedély ez, valami rejtélyes erő vezet, aminek nehezen tudok ellenállni. Ez részben abban a vágyban gyökerezik, hogy sebészként segíthessek azokon, akiknek a legrosszabb jut mindabból, amit az emberiség juttathat nekik. Másrészt annak a borzongató élménynek a vágyából, hogy olyan rettenetes helyeken, világunk olyan barátságtalan, szélsőséges zónáiban fordulhassak meg, ahol a legtöbb ember soha nem járt, és ahová soha nem is akar eljutni. Amióta a világ világ, az emberek háborúznak, leginkább a szomszédaikkal. Ahogy a hadviselés professzionalizálódott, annak kockázatát, hogy az ember megsebesül, vagy elesik a harctéren, többnyire a katonák viselték. A háborúkat szabályos csaták sorában vívták, általában lakott helyektől távol, és a tűzvonalban csak maguk a harcolók voltak jelen. A második világháború során azonban ez a helyzet kezdett megváltozni, s ez ma is folytatódik, amikor is az áldozatok többsége már az ártatlan civilek közül kerül ki. Miközben a potenciális áldozatok száma növekszik, a sérülést és halált okozó eszközök is egyre hatékonyabbak. Az a pusztítás, amit a Japánra 1945-ben ledobott két atombomba okozott - ezek százezreket gyilkoltak meg - szerencsére nem ismétlődött meg többé. Ehelyett megsokszorozódott az egyre nagyobb erejű pusztító eszközöket célba juttató rendszerek, rakéták, bombák és lövedékek mennyisége, amiket arra terveznek, hogy borzalmas sérüléseket okozzanak az emberi testen. A háborúk pedig leginkább éppen azokat érintik, akik a legrosszabbul vannak felszerelve e sérülések kezeléséhez, olyanokat, akik szegények