Orvosok találkoznak az áldott orvossal [antikvár]

JACK J. STERNBERG Ha a betegség a bal szememre is átterjed, teljesen megvakulok. Orvosi pályafutásomnak vége, s az élet számomra, ahogyan azt addig ismertem, véget ér. Féltem, pánikba estem és dühöngtem. Átkoztam Istent, s ha egyáltalán létezik - gondoltam magamban - akkor rá is szolgált az átkaimra. Közöltem vele - vagy csak a levegőnek beszéltem - hogy addig sohasemfogok hinni benne, amíg meg nem értem az útjait. „Ki vagy Te? Milyen vagy? Miért teszed ezt velem, amikor oly sok ember élete függ tőlem, azoké, akiknek Te engedted meg, hogy rákja legyen? Kizárt dolog, hogy létezel!" Soha nem gondoltam, hogy Isten válaszol dühödt kérdéseimre. Akkor azonban nem tudatosult bennem, hogy mérgemben tulajdonképpen imádságot mondtam. Szüleim nem voltak vallásosak, bár anyám pillanamyi szükségből, sőt saját szavaival beszélt Istenhez. Úgy beszélt az Örökkévalóhoz, mint aki nündig hallja a szavait; nem számított neki, hogy hol volt, vagy hogy a szidm-ból (imakönyvből) olvasta-e az imádságot. Úgy tűnt, hogy apám nem hitt Istenben, s kevés türelmet tanúsított a