Hitünk sodrában [antikvár]

A keresztény ember a hit embere. Ez a hit nem velünk született adottság, és nem is csupán a hívő környezetbe való "beleszületésnek" eredménye. A hit mindig kérdésekkel, töprengéssel terhes, - őszinte nyitottság, rácsodálkozás jár előtte. A hit továbbá mindig válasz, felelet is. Isten kérdez, hív, felhív erre a válaszadásra. De ez az isteni hívás, jelentkezés az élet sodrában legtöbbször saját tapasztalataink nyomán támadt kérdésekben, töprengéseink és csodálkozásunk során válik számunkra nemcsak válasszá, de követelő felszólítássá is. A hit nem vérmérsékletünknek és nem is pesszimizmusunknak vagy éppen optimizmusunknak függvénye. Még kevésbé menekülés, elrejtőzés az olykor sivárnak tűnő, vagy máskor nagyon is csábító, kívánatos valóság elől. Ellenkezőleg: az emberélet nagy eseményei, tényei, személyek és történések indítanak el a hit útján. Úton vagyunk, hogy találkozzunk Valakivel. Egy ember felé fordulunk, aki körüljárt közöttünk, aki jót tett mindenkivel, hogy hitben felfedezhessük: az Isten jött közénk. Remény és kétségbeesés között töprengünk, számot vetünk, kérdezünk, hogy az élet dialektikus feszültségében felfedezhessük: az út ahhoz a másik világhoz éppen a mi tapasztalatainkon, gyötrelmeinken, örömeinken és lehangoltságunkon, - a mi világunkon át vezet. Feszültségek és ellentétek vonnak keresztre, és csak a hitben kapjuk meg a választ: emberi sorsunk az isteni misztérium fényében kap értelmet. Ez a fény nyújt biztonságot, hogy az emberélet útjának felén az igaz utat megtaláljuk, és hogy a konfliktusok közepette mindig a megbékélés útjára léphessünk. Ez a fény igazít el akkor is, amikor a nagyon is gyarló emberi vonások mögött, az Egyház jogi és emberi arculata mögött csak nehezen tudjuk felfedezni a hívőket összefogó Krisztus-közösséget. Ez a fény ad világosságot, hogy megláthassuk: minden bizonytalankodás és útkeresés közben és ellenére is valóban sziklán állunk, hogy minden nehézség ellenére is iránytűnk 2000 felé mutat.